Irodalmi Szemle, 1989
1989/3 - FÓRUM - Gyüre Lajos: Thália istennő rázós szekerén ülve ...
(Vox Humána) színház vezetősége november 3-án este hét őrai kezdettel sajtótájékoztatót tartott, amelyen jelen volt a MATESZ Igazgatója, Dráfi Mátyás, Tolvaj Bertalan, a Nemzetiségi Titkárság vezetője, Beke Sándor, az új színház művészeti vezetője, Gál Sándor dramaturg, és mások. A sajtóértekezletet bemutató előzte meg. A színészgárda hét új tagja: Benkó László, Bittó Eszter, Érsek György, Horváth Lajos, Szabó Marika, Tamás Jolán és Varga Zsuzsanna egyórás műsorral mutatkoztak be az összegyűlt újságíróknak és a közönségnek.” Kik voltak a régi tagok? Lengyel Ferenc és neje, Gombos Ilona, Várady Béla és neje, Szabó Rózsi, Gyurkovics Mihály, Csendes László és Kovács József. [Az új tagok között volt még Kondé István, de róla nem tesz említést a korabeli sajtó.) A Kassai Városi Nemzeti Bizottság 10 lakásegységet adott át a Thália tagjainak Dobos László miniszter közbenjárására. (Utána néhány héttel a polgármestert, Csavara mérnököt leváltották. Állítólag a 10 lakásegység miatt.) Költözhetett hát a Thália. De milyen volt a hangulat a MATESZ berkein belül? Nagyon rossz! A színház vezetősége is két táborra szakadt a társulat kettéosztása miatt. Voltak ellenzői, és támogatói is. Az „egy koldusból kettőt” elmélet azonban annyira beleitta magát a színház belső életébe, hogy néhányan már a sértegetésektől sem riadtak vissza: „megy a férgese!” — ez volt a közhangulat. Hogy színházkultúránk fejlődése ezt az osztódást már akkor természetszerűen megkövetelte — nagyon kevés embernek jutott eszébe a MATESZ vezetői közül. Ez volt tehát az indulás. Ilyen tehertétellel kezdődtek a hétköznapok a maguk súlyosabbnál súlyosabb gondjaival. Ez az idegenkedés indította útjára a Tháliát, s kísérte majd két évtizeden át, beleértve a rivalizálás minden pozitívumát és negatívumát is. A kassai részleg kezdeti lelkesedésének nagysága lemérhető a színészek és pártfogók buzgóságán, a színházterem átalakításán, belső átépítésén való munkálkodáson, melyben a frissen kinevezett művészeti vezetőtől a súgóig mindenki részt vett. Lemérhető a környező földműves-szövetkezetek pénzajándékain — ebből a későbbiekben bajok is származtak: ki mennyit adott, ki vette át s hova tette; rendőrségi ügy lett a vége. Bár a pénzkezelők jóindulatához és becsületességéhez nem fért kétség, mégis maradt utána egy rossz szájíz, amely a további művészeti tevékenységre is rányomta bélyegét. Az intrikák kikezdték a vezetés egységét, s az eredmény: Beke Sándort leváltották a művészeti vezetői tisztéről, és felajánlották neki a kassai Állami Színházba való átlépést, amit ő nem fogadott el, s Magyarországra települt át. Megvált az együttestől Gál Sándor is. Az együttes elveszítette így a dramaturgját, a művészeti vezetőjét s egyben állandó rendezőjét is. Várady Béla személyében új művészeti vezetője lett a Tháliának, de a dramaturgi státust Komárom megszüntette, s ezután a dramaturgiai munkát a Thália számára is Komárom végezte. Ez volt az egyike azoknak a negatívumoknak, melyek a Thália későbbi életére kihatással voltak. Mennyiben látom én ezt negatívumnak? Annyiban, hogy ezután a színháznak nem volt sem állandó rendezője, sem dramaturgja, s tulajdonképpen visszasüllyesztették kihelyezett társulattá, amelyet a komáromi vezetés bármikor visszahívhat. Annyiban, hogy a még Fellegi Istvántól örökölt dramaturgiai elmélet gúzsba kötötte a Thália repertoárját, fékezte kifejlődését, figyelmen kívül hagyta a színészállomány lehetőségeit, a közönség igényeivel nem számolt. Ennek az elméletnek az volt a lényege, hogy mind a komáromi, mind pedig a kassai részleg kötelezően mutasson be évadonként egy szovjet vagy orosz, egy cseh vagy szlovák, egy magyar vagy csehszlovákiai magyar, valamint egy világirodalmi művet. Éveken át való ragaszkodás ehhez a dogmatikus elmélethez azt eredményezte, hogy rendre születtek a sematikus előadások; a közönség elmaradt; a sikerélmény hiánya megszülte az együttes belső meghasonlását, a torzsalkodást, az egymásra mutogatást. A másik sarkalatos hiba: Beke Sándor távozásával megszűnt az állandó, saját rendező Jelenléte a színháznál. Minden egyes produkciót más-más vendégművész rendezett, s ez olyan arcnélküliséget eredményezett, hogy napjainkig nem tudott kialakulni egy sajátos Játékstílus, amely csak a Tháliára lenne Jellemző. A harmadik negatívum: a két társulat vezetői között állandósult a meg nem értés, az egymás sanda szemmel való figyelése — s ebből adódóan az elhidegülés; a pénzbeli juttatások megcsappanása; a fizetésemelések befagyasztása; a kötelező járandóságokról való megfeledkezés — végső soron az együttes gazdasági elsorvasztása. Néhány példa:
