Irodalmi Szemle, 1989

1989/1 - Grendel Lajos: Utak vége (elbeszélés)

hencegni, hanem inkább gátlásai voltak miatta. Kollégái közül néhányan — „történelmi” okokból — nem szerették a magyarokat, s véleményüket előtte sem rejtették véka alá. Gátlásossága a tanszéken töltött tizenkét év során odáig fajult, hogy bármikor lelkiismeret-furdalás nélkül képes volt elhallgatni, sőt letagadni magyar származását, noha Linda szerint a beszédén ma is érződik egy kis magyar akcentus. Linda szlovák volt, egymás között szlovákul beszéltek, s eltérő származásuk miatt soha nem volt közöttük perpatvar. Imre előtt azonban mindig szégyellte magát. A gátlásosságát szégyellte, meg azt, hogy takargatnivalónak tart olyasmit, ami a világ legtermészetesebb dolga. Az az ember, aki szégyelli az anyanyelvét, ostoba, s ő az ostobaságát még azzal is tetézte, hogy a lányát már meg sem tanította magyarul. Most, az éjszaka fekete határtalanságába vesző hatalmas síkság egyik elhagyatott országútján, szánalmas embernek látta magát, aki bűntudatot vesz magára amiatt, mert nem száz kilométerre nyugatabbra született. Rémséges butaságnak találta, hogy néhány évvel ezelőtt, az egyik magyarországi vidéki városban megrendezett tudományos szimpóziumon, három napon át hagyta kínlódni a tolmácsot, aki rosszul beszélt szlovákul, s igen pontatlanul fordította a magyar kollégák szövegét. Amikor a tolmácsot lerázva a negyedik napon hibátlan akcentussal és ékes magyarsággal beszélgetést kezdeményezett V.-vel, a nemzetközi hírű professzorral, az kissé paprikás hangulatban kérdezte meg tőle: „Ön ilyen jól beszél magyarul?” „Kiválóan” — felelte ő. „Netán valamelyik őse magyar származású volt?” „Mind a két szülőm.” „Mindjárt gondoltam — mondta a professzor. — A vezetékneve alapján.” „Az nem jelent semmit — mondta ő. — Kivált mifelénk nem.” A professzor arcán egy pillanatra mélyebbek lettek a ráncok. „Rám céloz?” „Nem föltétlenül.” „És mért csak most szólalt meg magyarul?” „Lojalitásból” — felelte ő. A professzor alig észrevehető iróniával hagyta helyben a kissé különös választ. „A lojalitást én is nagyra becsülöm” — mondta. Kétértelmű kijelentés volt, nem lehetett megválaszolatlanul hagyni. Megpróbált őszintén a híres ember szemébe nézni, s érezte, meggyőző a hangja. Azt mondta: „Én gyűlölöm a politikát.” A professzor, aki több mint egy fejjel alacsonyabb volt nála, fölemelte a kezét, mintha gyümölcsöt akarna leszakítani egy fáról, vagy jóságosán meg akarná simogatni az arcát. „A tudós tatrsa távol magát a politikától — mondta. — Amíg lehet...”

Ott a fogadáson, amely a vidéki város ómódian és megkopottan előkelő szállodájának a különtermében zajlott, megrepedt egy pillanatra a kagylóhéj rajta, s ha a professzor nem fordít hirtelen hátat neki, olyan vallomásra ragadtatja magát, amelyet később bizonyára megbánt volna. A professzor azonban egyértelműen jelezte, hogy befejezte a beszélgetést. Neki keserű lett a szája íze, de azért harag nélkül gondolt arra, hogy a professzor bizonyára egyike azoknak a végtelenül szelíd és jó embereknek, akik mindig az egész világ terhét cipelik a vállukon. Engem azonban, mondta volna a professzornak, egy egész világ választ el azoktól, akik csak a jó és rossz kategóriájában képesek gondolkodni, mert terméketlen moralizálgatásuk hevétől a legfrissebb gondolatok is hamar megaszalódnak. Nem fogadhatok el helyesnek valamit csak azért, mert azt a korszellem éppen helyesnek tartja. Az emberek csoportokba verődnek, pártokra oszlanak, klikkekbe tömörülnek, minden ugyanúgy történik mint az őskorban, s mindez most is az egyedül üdvözítő tan, eszme vagy Ideológia nevében és leple alatt, felülről lefelé, egész a guberálókig, tolvajokig, prostituáltakig. Linda sem értette, és talán sosem érti meg, hogy meg kell szabadulnunk attól a csontjainkba ivódott reflexünktől, hogy mindent a jó vagy a rossz kategóriájába akarunk belegyömöszölni. Inkább a gyermekkori kíváncsiságunkat kellene megőriznünk, s azt kérdezni: milyen a dolgok természete, és miért ilyen? Aki a dolgok természetére kíváncsi, nem moralizálhat örökké fölöttük. Akkor