Irodalmi Szemle, 1989
1989/3 - LÁTÓHATÁR - Marin Sorescu: A varázsbot (Beszélgetés Jorge Luis Borges-zel)
tünk, hogy mindaz, ami körülvesz, az nem káosz, hogy létezik a világűrben valami titok. És megtalálhatjuk Ariadné fonalát. S: Létezik? B: Nem tudom. Keresnünk kell. Valaki azt mondta, nem is olyan fontos megoldást találni. Az a fontos, hogy keresd. Mindig keresd. Állandóan keresd, reménytelenül is. A vers a tájékozódás kísérlete — a világon —, mint a tudomány. Amikor a technikáról beszélnek — és ezt egyfolytában teszik —, úgy beszélnek róla, mint valami szédítő dologról. Azt hiszem, nem jól értik. Jó találmány, még ha olyan dolgokat hoz is létre, mint az atombomba... Buenos Airesben voltam, amikor az első ember a Holdra lépett, és valaki megállított az utcán és azt mondta lelkesen: A Holdra jutottunk. Vagyis mi, az emberek. Nem azt mondta, hogy az oroszok vagy az amerikaiak. S: Szereti Jules Verne-t, Wellest... és velük álmodott. B: Igen, ők nagyon vakmerően szemlélték a tudományt és a jövőt. S: Hogy sikerült meggyőzni Wellest, hogy odakölcsönözze önnek időgépét? (Mosolyog) Az ő tudományuktól a költészetig csak egy lépés... Szeretném, ha beszélne nekem a verseiről. Lefordítottam néhányat... B: (hosszasan néz) Remélem, javított rajtuk... Nem vagyok oda a költészetemmel. S: Nem változtattam rajtuk ... B: A verseim? Töredékek, piszkozatok. Azt hiszem, a költészet általában nem kevésbé titokzatos, mint a zene. Mi több: titokzatosabb. Ott hangok vannak. A versben a hangok mellett gondolatok, szuggeszciók. Nem vagyok költő. Hanem egy öreg ember, aki próbál költő lenni. Ha úgy volna, hogy egy költőt kellene választanom azok közül, akiket szeretek ... De mért válasszak egyet, amikor annyian vannak? Nem szeretem az ékesszólást. A dolgok mindig ugyanazok. Szerelem, remény, emlékezés, felejtés. Az a fontos, amit tesznek ezekkel, a kísérlet. Néha az az érzésem, hogy történni fog valami. Amit meglátok írás közben, az a kezdet és a vég. Nem tudom, mi történik közöttük, és várok. Amikor fiatal voltam, hittem a metaforákban. Most meg vagyok győződve arról, hogy minden téma magában hordja az esztétikáját. S: Létezik kapcsolat egy nyelv muzikalitása és a vers ötleteinek muzikalitása között? Én hiszem, hogy minden nyelv alkalmas versírásra. Sajnos nem mindegyik örvend egyforma forgalomnak. B: Fiatal koromban próbáltam megtanulni a francia nyelvet, lám elég rosszul megy. (Természetesen ezt nem kell komolyan venni. Beszélgetésünk Voltaire nyelvén folyik és Borges úr franciája tökéletes.) Azután a németet tanulmányoztam, Hölderlint és Heinét olvastam ... Majd nekifogtam az angolszásznak. S: Nem lehet azt mondani, hogy rosszul érzi magát a spanyol nyelvben. B: Lehet, hogy nem a kedvenc nyelvem. Most Maria Kodama tanít japánul. S: Tudom. A lépcsőfokokat japánul is számolta ... B: Öreg vagyok, vak, és számomra nem marad más, mint az irodalom exor- cizmusa ... A nyelv, az egy költői hagyomány... Minden költőnek szerepe van e hagyomány ápolásában, teremtésében... Természetesen nem egyforma szerepet játszanak, de mindegyiknek megvan a maga helye... S: Miközben egy idegen nyelvet tanulunk, elsajátítjuk vele együtt azt a szellemi bűvkört is — nem tudom, jól fejezem-e ki magam —, amelyet a költők alakítanak, csiszolnak használat közben. Engem is elsősorban egy idegen nyelvű vers misztériuma vonz. Megtanulom, hogy eredetiben tudjak kiejteni bizonyos hangokat, rímeket. Ön sok saját gyártású szót használ verseiben. Ez megnehezíti fordításukat, főleg amikor klasszikus versformát használ. B: Ez igaz. De így jön. S: Withman például, ő is tele van személynevekkel, poémái át vannak szőve
