Irodalmi Szemle, 1989

1989/3 - LÁTÓHATÁR - Marin Sorescu: A varázsbot (Beszélgetés Jorge Luis Borges-zel)

nevekkel... nála ezek elsősorban támpontok. Az ön költészetében az olyan nevek, mint Spinoza, Urbina, azt hiszem, metaforák — építkezési alapanyagok. Az ön lírája erudíció — kisugárzási állapotban levő erudíció. Helyéből kimozdított erudíció. Mint egy szakadék szélére görgetett és odarögzített szikla. Nyugtalan és fürkésző, egy labirintusba tévedt erudíció.

B: Lehet, hogy egy másik formája a magamról beszélésnek. Caesar a gallok ellen vívott háborújáról harmadik személyben ír. Nem azt mondja: én ezt tettem, hanem: „alors, le brave est arrivé”. (Nevetve) Le brave ő volt. Ugyanígy a tábornok... (nem értem a nevét, de nem akarom félbeszakítani) így nyilatkozott: Ez és ez a tábornok közölte velem... a Tábornok... A Tábornok természetesen ő maga volt. (Még nagyobb kedvvel nevet) Általában az emberek nagyon gőgösek...

S: Mint a tábornokok ... vagy a költők ... Hisz-e az ihletben?

B: Állandóan az az érzésem, hogy a gondolataimat ajándékba kapom. Poe azt hitte, hogy intellektuális kiagyalások. Tévedett, bár nagy költő volt. Amikor írok, sokszor két változat között kell választanom: az egyik az, amit mondani szeretnék, a másik eufonikusabb.

S: Az utóbbit választja.

B: Pontosan. Azt a kifejezést választom, amely kevésbé hű gondolkodásomhoz, de szép hangzású.

S: Ez viszont nem történik meg prózájában.

B: Nem. Igyekszem a leghűbben lefordítani gondolataimat.

S: Az alkotás egyensúlyt ad önnek?

B: Ha nem írok, vétkesnek érzem magam. Az én fátumom az írás. Ha nem írok, bűnösnek érzem magam.

S: Ez a bűntudat alkotó jellegű.

B: Ha nem keresel valamit, nem találod meg. Esélyt kell adni a memóriának. A verset egyedül kell írni. Titokban, földalatt.

S: Bizonyos rögeszmékről beszélnek költészetével kapcsolatosan. A tangó, a tőr, a labirintus, a tigris. Mint egy egytagú költődinasztia heraldikus jelei.

B: Nem kerestem őket. A tigris képzetét például. Megtalálhattam volna a „leopárdot” vagy a „jaguárt”. De a tigrist választottam. Chesterton „egy szörnyű elegancia szimbólumának” nevezte. „A symbol of owful elegance.” Néhány pillanat múlva: „An emblem of owful elegance” ...

S: Nagy hatással volt rám a kongresszus megnyitóján mondott beszéde. Tetszett mondatainak feszültsége, az a nyíltság, hogy úgy mondjam, ahogy művéről beszél. Próbálja minimalizálni, beburkolva a kudarc valamilyen szomorúságába. Halottam már máskor is önt, Moreliában, és utána Ciudad de Mexicóban. Azt mondta: nem tartja magát írónak; hogy irományai csupán látszatok. Ezzel szemben az, ami mellbe üt mindabban, amit papírra vet, éppen az irodalomnak, az igének, a kultúrának szentelt fontosság, mint az emberiség egyik esélye. Az a mód, ahogy a holt nyelvekről érdeklődik, a megkövült kultúrákról, az eltűnőben levő tevékenységekről, egy kelta vagy izlandi szó sorsáról. Ez az egész szellemi áradat, amely ott lüktet könyvei lapjain, számomra biztató. A tartás példája minden író számára.

B: Ha egyszer leég minden könyvtár, új könyvtárakat teremtenek. Más írók születnek, egy új Homérosz, egy új Vergilius. Természetesen más. A mi sorsunk nosztalgikus. Az irodalom a költészettel kezdődik, és nehezen jut el a prózához. Remélem, el fogják felejteni a nevemet. A költészetemet.

S: Miért, Borges úr?

Felemeli újra a tekintetét, és felém néz. Szemei mindig tiszták és kékek.

B: Ez is egyfajta remény.

Valaki kopog az ajtón. Diszkréten figyelmeztet, hogy nem szabad nagyon