Irodalmi Szemle, 1989

1989/3 - Fülöp Antal: Rozalinda (regényrészlet)

élés grádicsán fölfelé haladva, mint kúpcserepet a tetőre, még hozzátette: — Minden eszközzel!... —, és feddő tekintete végigperzselt a piac fölött, abban Rozalinda egy még nála is boszorkányosabb, karmosabb prostituált jelenlétét érezte ki, aki nem engedi, hogy Kucman azt mondja, amit ebben a helyzetben szeretne, azt, amiért idejöttek. Mintha szavait folyton más mederbe terelné azzal a nem hozzájuk tartozó melegséggel együtt, melyet a ki nem mondott szavaktól orzott el, olyan ügyesen és megtévesztően ragadva magával Kucmant is a szónoklatotk régiójába, ami Rozalindára nézve már kész kihívást jelentett. „Ej, picim...” — gondolta, dédelgetett szerepéről azonban nem sikerült köny- nyen lemondania; mint egy plüssfotelban, melyet a teste már átmelegített, elidőzött még nála, kicsivel már túl is az értelmes várakozás határán. Bár az „elé dobott kesztyűt” már fölvette, nászruhája még nem szívódott föl egészen a piac zajában.

— De szépen mondta! Ha mindez úgy megvalósulhatna ... — válaszolt. — Találjon ki valamit... — A meglepő ajánlatra Kucman fogta maga alatt a széket.

— Én? — kérdezte. — Mit? ... — Majd vakmerően hozzátette: — Azon ne múljon, kisasszony, este elviszem moziba.

— Este nem érek rá — felelte Rozalinda, és olyan arccal, mint annak idején apja irodájában, ha fölnyitva a drótspirálra fűzött kockás noteszt leült kalkulálni, gondolatban előreszaladt délután háromig. Addig szabadja volt, mindössze arra kellett ügyelnie, nehogy a Vénusz-lányok közül valaki meglássa, hogy saját örömére privát órákat ad; bár az sem jelentett volna halálos veszélyt, ha Muci-mama szigorú fülébe jut a dolog; egy okkal több vagy kevesebb, hogy este nincs joga fáradtnak lenni.

— Akkor holnap — mondta Kucman.

— Most viszont ráérek... — felelte Rozalinda, a szeméből egy gonosz kis „No, mostan? .. ,”-t villantva Kucmanra, s a füstbement „virágos rét” helyett mindjárt ajánlotta is az Erzsébet-szigetet. — Kucman, kezét zsebbe cövekelve, viharkabátját lezseren hátravetve követte, megint egy kicsit, úgy féltestnyivel mögötte. — Ezekből itt — mondta, amint az egyik — éppen a görögkeleti — templom mellett fölfelé mentek a hídra — gabonaraktárak lesznek! Át kell itt sok mindent pofozni, akkor a nők is mások lesznek. — S egy belegondoló pillantással, magába mélyedve követte gondolatát, ahogy a lábuk alatt üresen kongott a levegőn átívelő hídjárda.

— A Zöld Vénuszt is? — kérdezte, amint már lefelé ereszkedtek, Rozalinda.

— Járt-e már ott?

— Soha! — felelte önérzetében mélyen megsértve Kucman. — Ezeket a gyalázatos gócokat el kell söpörni! Ahonnan az ember nem léphet ki emelt fővel!

— Hiszen még nem is járt ott. Honnan tudja, mi ellen acsarkodik?

— Hallottam én, mi folyik ott...

— Pedig még mielőtt kézbevenné rettenetes nagy seprűjét, egyszer igazán eljöhetne — mondta pontosan időzítve Rozalinda, amint a futballpálya mögött befordultak egy védett tisztásra. Kucman láthatóan nem volt benne biztos, hogy amit hallott, jól értette-e, vagy talán a piactól idáig gyülemlő feszültség robbant ki belőle a tisztást meglátva, ahova Rozalinda a kabátja ujjánál fogva már befelé vezette. Tiltakozása komikus fejhangba csapott át, s egy értelmetlen, egészen hülye szó-felé szakadt ki belőle:

— Hssssszta!... Ha ilyeneket mond, aznnal elmegyek. Én komoly szándékkal jöttem... — A szemével mintha máris a menekülés útját kereste volna.

— Dehogy mész, galambom — mondta Rozalinda. — Itt maradsz, majd meglátjuk, megbánod-e? Gombold ki csak szépen a nadrágodat... — És látva, hogy Kucman, mintha láza volna, reszket a lábszárig érő fűben, átsegítette őt életé-