Irodalmi Szemle, 1989
1989/3 - Fülöp Antal: Rozalinda (regényrészlet)
nek egy nagy-nagy kilátástalanságán, s egy időre meg is szabadította világ- perzselő tüzétől. Visszafelé jövet Kucman sírt. — Elveszlek feleségül — mondta. — Egy kurvát? Nono!... — Nem vagy az! Az én nőm vagy. — Gyere el este a Vénuszba. — Nem számít semmi... Talán ha viszonyuk ezen a ponton állandósulhatott volna, Kucman életben marad. Egy év múlva azonban fölénybe került. Az új világ megteremtésén fáradozva otthon, a hátsó szobában házi gyártmányú gránátokat, benzines palackokat fabrikált, esténként eltűnt velük, s ha Rozalinda szóvá tette, mogorván válaszolt: „Egy volt kurva ne szóljon bele ekkora dolgokba!”, sapkáját otthon Is szemében húzva ette a vacsorát, és keményen hallgatott. Rozalinda még tett egy-két kísérletet, hogy észre térítse, aztán mint reménytelen esetről végleg lemondva róla ő is hallgatott. Aztán egy este, amikor a rádió szerint az oroszok már a Kárpátok alatt durrogtattak, beállított két karszalagos (szalagjukon nyilaskereszttel), az egyik lekent Kucmannak egy oltári pofont, aztán szó nélkül fölakasztották a tornác porolóvasára. Rozalindát talán csak az mentette meg, hogy akkorra már férfira nem tudott másként nézni, mint amilyennek a Zöld Vénusz emeleti szobájában ismerte meg őket: azzal a meztelen gyerekseggükkel, a hangjukból kicsendülő kétségbeeséssel, amely kezdetben zavarba ejtette, azt hitte, rosszul végzi a dolgát és Muci-mama lejjebb veszi a bérét, vagy kiteszi a szűrét. Csak később jött rá, hogy megannyi csecsemőseggű Napóleon, Cézár meg Nagy Sándor kapaszkodik ott fölötte istentől kijelölt, jogos királysága felé; mintha rövidre sikerült volna a kezük, kapkodnak az üdvösség után, istent meg anyjukat (ez a két szó volt náluk leginkább forgalomban) szólítva. A bal lába nagy ujján nem volt köröm, még apja raktárában lapította össze egy citromos láda, az égbe horkanások pillanataiban ezt az ujját nézegette — a többitől ügyesen elhúzva —, ehhez a rút kis bójához kötözve figyelmét hagyta magukra őket észrevétlenül, előre kuncogva azon a megsemmisülésen, amely- lyel mint a kifakadt léghőlyag zuhantak alá zenitre szögeit tükrükről, s amelyet a nadrágtartót peckesen a vállukra passzintó hüvelykujjuk sem tudott igazán elrejteni, amikor a féllábukon zoknival keresni kezdték a cipőjüket, ő meg örült, hogy utána van. — Ej, fiúk! — mondta Kucmanné, s a gumizott vászonkabáton és karszalagon keresztül most sem látott mást, csak azt a pucér, nagyra nőtt csecsemőtestüket, melyet nem ártott volna tisztába tenni. — De gyorsan végeztetek! — Az egyik még rá is kacsintott, láthatóan szívesen bevitte volna a hátsó szobába, hanem a másik, noteszlapon egy szép hosszú listát meglobogtatva, karjánál fogva elcin- cálta. Akkor elcincálta, de másnap visszajött. Egy böhöm nagy táskában hozta a narancsot, kávét, cukrot, csokoládét, likőrt, banánt, és Kucmanné, ismerve a zárt boltok körüli helyzetet az előttük kígyózó sorokkal, magához engedte, arra gondolva, hogy akkor már inkább a narancsért, mint a flintájától rettegve, amely ott kalimpált most is a vállán, laza hevederén. Ügyhogy Samu másnap már ott is aludt. Ez nagyjából annyit jelentett, hogy Rozalinda kapott egy másik Kucmant: ezzel sem lehetett semmit kezdeni. A különbség annyi volt, hogy Samu nappal csatangolt, és este otthon ült, a mennyezetről az asztal fölé húzta a lámpát, orrán pápaszemmel listákat rendezgetett, majd a dolga végeztével likőrnél szájharmonikázott hozzá, a feje búbján a meggyőződés tonzúrája csillogott. Amíg egy éjjel gyanúsan közel durrant valami, megugrott tőle az ágy alattuk, majd a robbanás unokái pattogtak szerte a tetők felett, az utcáról pedig futó léptek zaja hallatszott. Rozalinda felült az ágyban, keze már mozdult a mellette hortyogó Samu felé, de ahogy belenézett kitátott szájának sötét üregé
