Irodalmi Szemle, 1989

1989/3 - Fülöp Antal: Rozalinda (regényrészlet)

táblát, s még akkor sem enyhült meg egészen, mikor a zsákjai közé visszakozó uborkásról Rozalinda felé fordult:

— Hagyja rá, kisasszony. Gyerünk innen. Ezek a „gócok” el fognak tűnni, azt garantálom! Kucman... — mondta, azután kétszer is lábat váltott, és meghívta Rozalindát egy pohár borra a mutatványosok melletti sátorhoz, ahol összecsukható asztalok álltak hasonló székekkel. Rozalinda tétovázott, majd azzal a föltétellel, hogy „esetleg” málnát isznak, beleegyezett.

— Tetszik, hogy ilyen bátor — mondta Kucman, lábát előre nyújtva hátravetette magát a széken, keze a támla mögé került, s ott magára hagyottan lengett. — Félre minden formalitással! Tiszta vizet a pohárbal... „Hűha! — gondolta Rozalinda —, volt már ilyen is, olyan is, de ilyenre talán nem is emlékszem ...”

— Egészen megszédít — mondta. — Attól tartok, máris átléptem a határt, hogy csak így leültem magával...

— Nincs határ! Egy góctalan világban az ilyesmi föl sem fog merülni — mondta Kucman. Őszinteségéhez nem fért kétség. Az a hév, amely most belőle sugárzott, a meggyőződés dinamójától gerjesztve hajszálerein át a kigyúló füle hegyéig hatolt, s megkapó harciassággal fűtötte át a levegőt asztaluk fölött, s őt azon kívül is. — Küzdeni kell. Nem megtorpanni!... — Rozalindának, ahogy Kucman hamvas, bőrével a standi barackok héját ismétlő arcára nézett, melengető gyanúja támadt: esküdni mert volna, hogy Kucmannak az életben még nem volt dolga lánnyal. És gondolatban hosszú, halványrózsaszín ruhát öltött, s mialatt elsimította összezárt térdén a selymét, átadta magát szerepének. így gondolt vissza balul végződő tettére, melyet nem sokkal azelőtt követett el, mielőtt pénzügyi rátermettségével sikerült apja elismerését kivívnia, és nem sokkal azután, hogy a zongorázást megtagadta. Egy este az egyik kar- cos modorú urat, aki drótszőrű pakompartjával lóhátról beszélt mindenről, s pillanatok alatt nevetség tárgyává silányította a „problémás” dolgokat, a kártyapartira jövet Rozalinda (véletlenül...) a folyosón csípte el a kabátja ujjá- nál fogva. „Jöjjön!” — mondta neki röviden, s fönt a szobájában minden átmenet nélkül fölszólította, hogy tegye magáévá. Ha saját hulláját pii'^ntia meg, borotvált pakompartjával a másik akkor sem hőkölhetett volna ju.,- . .issza:

— Megőrült? — mondta. — Van róla fogalma, mit szólna hozzá az apja? Mivel járna az, ha emiatt összekülönböznénk? Ez egyszer talán még nem mondom meg neki... — Aztán az ajtót már kinyitva, emeltebb hangon, mintha távozás előtt alibiről gondoskodnék, a küszöbről visszaszólt: — Nem szégyenli magát? — Rozalinda pedig nagyon is szégyellte, szégyennel vegyes elkeseredésében hanyattdobta magát az ágyon, és zokogott. A gyertya, melyet erre a célra már előre meggyújtott, ott égett az éjjeliszekrényen. — Nyomorult! — mondta, s a nyitva maradt ajtón át hallotta, amint az göndör pakompartjával, kettesével lépkedve át a lépcsőket, gyorsan leér a földszintre, és benyit a kártyaszobába, mintha itt sem lett volna. — Te nyomorult, bohóc, csavargó! — Ezt akarta utána kiáltani, s a gyertyát magába döfve érezte, amint vérezni kezd. Mélyre zuhant hangulatában egy órával később, aztán még napokig azok a furcsa dolgok jártak eszében, amelyek valahogy egészen nyilvánvalóak, de ezt bebizonyítani az embernek még nincs elég hatalma. Halványrózsaszín, fehérbe játszó ruhája selymét hullámoztatva terült el szélesen a széke körül, habjai közepén ülve Rozalinda fején mirtusszal várta, hogy kedves-együgyű vigaszként Kucman a hamvas arcával fogja már kézen, és vezesse valami csupa fény virágos rétre. Kucman azonban, noha pupillája elönteni készült sötét Íriszét, amint a Rozalinda keblén fityegő színes műgyöngyvirágra nézett, konokul folytatta:

— Föl kell lebbenteni a fátylat, le kell rántani a leplet, majd kinyílnak a szemek! Ez az, amit kevesen mernek, kisasszony ... — Majd ahogy a bele