Irodalmi Szemle, 1989

1989/3 - Fülöp Antal: Rozalinda (regényrészlet)

ben, a make-upja alatt pedig egy kis törődöttség. De szerdán és szombaton korábban fölkelt, szerette a nyári piacok reggeli hangulatát, ahogy a feje fokozatosan kitisztult tőle, s ha délelőtt egy-két őrára lefeküdt, estére egészen megújult. Átadta magát a sokféle zöldség hatásának, dús salátaleveleken — rajtuk a hajnali vízgyöngyök —, tisztára öblített répákon — mint szökőkút freccsent ki végükön finoman csipkézett levelük —, a fölvonultatott zöld világ e szerény pompáján, hamvas barackok, paradicsomok sárga és tűzpiros kúpjain vándorolt kötetlenül a tekintete. Ekkorra egyike lett a szigorú Muci-mama kedvenceinek, ami annak az áttetsző zárkózottságnak volt köszönhető, amely nem is volt sajátja, szeme és arca láttán a férfiak szeméből mintegy ráfilme- ződött, olyan hatással, amelytől más (a Vénuszon kívüli) körülmények között, ahol a maga valódiságában létezett, a férfiak gyakran elbizonytalanodtak, s begyűjtve őt füstbe ment álmaik közé, bizonyos tagadás forrásává tették.

Viszont a Vénuszban annál mohóbban, egy csöppnyi bujkáló revans-dühvel nyitották ki a pénztárcájukat lent a földszinti teremben, ahol Rozalinda, társnői közt ülve a pamlagon, lábát éppúgy dobta keresztbe, akár a többiek; szebbnek sem volt mondható, mégis mintha egy kissé külön ült volna, hamarabb találták meg a rámutató ujjak, a csudák, bogarak és furcsaságok olyan kápráztató halmazát hagyva hátra a fejében, amelyhez képest ez a piaci legyeskedő fiatalember nem sok vizet zavart. Nem sok vizet zavart, de azért ott volt, és visszafelé, a másik két asztalsor között, ahol a dinnyék, piros tarajú, krémfehér leghorntyúkok, almák és szakállas retkek voltak, Rozalinda épp csak érintve megigazította meggypiros kalapját, rajta fekete szalaggal, s fölemelt keze mellett odanézett. Ott jött, kitartóan mellette, duzzadt szája kissé nyitva, mintha előtte hosszan visszatartotta volna lélegzetét, tekintete Rozalinda gallérja (nem fara, nem melle) táján bolyongott, és Rozalinda a répák és saláták ártatlanságát látta meg benne. Hozzá a hullámos bozont haja oldalra csapva, mintha szél fújna, lobogott bele a reggelbe; zsebbe cövekelt kezéről előbb egy cserkészing, majd rögtön utána a tejbolt halovány illata jutott az eszébe. „Ej, picim ...” — gondolta halkan fölnevetve, s átcsiklandott rajta a kísértés. Űgy- hogy 0,r • ’■orkás” nem is sejtette, hogy ma reggel sorsdöntő szerepe leszl Asztala aKadt minden, csak épp uborka nem: kisütött sárga tökszeletek meg lóbab kosárban meg persze a zellerkupac, benne a táblával, krétával külön ráírva, hogy: „Zeller..s Rozalinda tudta róla, hogy éjjel a fal mellett surran haza a Rózsa utcából, ahol időnként megjelenik, fizet, aztán az emelet más-más szobájában (már kipróbált minden szobát), alighogy belép, az ágy szélére roskad, majd vallomás közben letérdel, s a kurvák szaténpapucsát csókolgatva gyónja meg iszonyú bűnét, hogy ő egy gazember, otthon három gyönyörű gyereke, derék jó felesége, aki ezalatt talán gyanútlan mosogat, munkától érdes a keze, nincs — nem is lehet! — bocsánat egy ilyen haramiának, végül pontként a mondat végére öklével kopasz fejére üt. De reggel a piacon, ha Rozalinda elmegy a standja előtt, uborkát kínál: „Üvegbevalót!” Ha épp olyan kedve van, Rozalinda válaszol neki valamit, majdnem mindegy, hogy mit, csak az éjjelre ne emlékeztesse, az uborkás úgy kezd matatni a patlazsánjai közt, mint aki súlyos kételytől szabadult. Ahogy a szeme, amely a nők járását követve lágyan úszott vizenyőjében, megakadt Rozalindán, azonnal fölrikkantott: „Uborkát, csöpp rózsám! Olyan friss, olyan kemény, hogy marokbelevaló!’’ Rozalinda megállt, a szemét szégyenpírban égve mélyen lesütötte, hogy azután annál nagyobb benyomást keltsen támaszkérő tekintete az árnyékaként vele együtt megtorpanó „Picim”-re. Nem kellett nagyon erőltetnie magát, mert az máris a tetőn volt, nem sok kellett, hogy átugorja az asztalt. Elszigorodó tekintete, ahogy az a két bátor villám kicsapott belőle, kis híján leverte a „Zeller”-es