Irodalmi Szemle, 1989

1989/1 - Grendel Lajos: Utak vége (elbeszélés)

meglátná őt. Ilyen későn húsz percet is várni kell a buszra, s őneki arra kell majd elhajtatnia, mert ez egyirányú utca. így persze újabb értékes negyedórát veszített. Kiment a konyhába, bekapta a maradék szendvicset, és megivott egy pohár tejet, amely savanykás volt és elég zavaros színű. Linda a fehér, bokájáig érő selyem hálóingében kijött egy pillanatra a konyhába, hogy bevegye az aszpirinjét, amelyre kezdett rászokni, mint más az italra. Egy pillanatra találkozott a tekintetük.

— Indulok —mondta. Linda meg sem rökönyödött nagyon, csak a fejét csóválta, nem is annyira hitetlenkedve, hanem mintha azt akarná mondani: te javíthatatlan vagy. — Éjfélre talán hazaérek.

— De hát esik az eső.

— A kocsiban nem ázom meg.

— Te tudod — sóhajtotta Linda. — De ha kíváncsi vagy a véleményemre, szerintem nem vagy komplett.

A kocsiban újra Petra hangját hallotta, mintha a lány itt ülne a háta mögött, de persze csak az eső dobolt a Škoda bádogtetején. Már alig volt forgalom, s már miden nagyobb kereszteződésnél sárgán pislogtak a közlekedési lámpák, így elég hamar kijutott a városból. A Csallóköznek vette az irányt, de nem a főúton haladt, Komárom felé, hanem azokon a kanyargós, pókhálószerűen szétágazó alsóbbrendű utakon, amelyek át- meg átszőtték a hatalmas szigetet, és a sok elágazás a sokféle választás illúziójával csapta be. Szigorúan szabályozott életébe ezek a kora esti autós kirándulások lopták vissza a szabadság illúzióját, s őt eleinte megdöbbentette a felismerés, hogy lényének infantilisabb fele mindenféle önironikus berzenkedés nélkül hagyja, hogy becsapják. Sőt, mintha kívánná, hogy így legyen. Mondhatta volna persze, hogy éppen az élete túlszabályozottsága elől menekül. Hogy ez az egy-két órás céltalan kocsikázás számára a pihenésnek egy fajtája csupán. Linda azonban szentül meg volt győződve róla, hogy szeretőt tart valamelyik szomszéd faluban, s gyanakvása csak nőtt, valahányszor ő konokul visszautasította kérését, hogy vele tarthasson. Igen, akár menekülésnek is lehetett volna nevezni. Vagy éppen pihentető „levegőzésnek”. De csak másodsorban vagy utolsósorban. S akkor már inkább önfelszabadításnak, ha nem volna félrevezető ez a mesterkélt kifejezés, mert, végül is, teljesen ura volt az akaratának, és függetlennek érezte magát minden tekintetben. Ha csak pihenésről vagy levegőzésről lett volna szó, mivel magyarázná azt a szívdobogtató érzést, amelyben minden este része volt, amikor Skodájával kifarolt a két panelház közti szűk aszfaltúira? Azt a mámorító izgalmat érezte ilyenkor, amit hajdanában, amikor tizennégy-tizenöt évesen lányok után kezdett járni a kisvárosban, ahol fölnevelkedett, s ahol nem lehetett ezt titokban tartani, viszont csodálatos volt vállalni mások esetleges rosszallását vagy a vetélytársak gyűlöletét. Szenvedélye, gondolta, bizonyára a jellemnek abból a felszínre bányászhatatlan rétegéből tör fel, amelyből a pókerjátékosé vagy a fogadóé is, aki az utolsó fillérig kifordítja a zsebeit, s bár az egész vagyonát elveszítette, az oldottság és kielágültség lebegtető könnyűsége rezeg benne órák múltán is.

Tíz emberből kilenc számára a Csallóköz lapálya csupán egyike azoknak a nem túl érdekes tájegységeknek, amelyeken közömbösen siklik át a tekintet, amelyek alig érintenek meg bennünket, s hamar kikopnak az emlékezetünkből. Az ilyen vélekedést ő azelőtt is igazságtalannak tartotta, most pedig, hogy autója volt, szerelmese lett ennek a vidéknek. Rajongásában azonban kevesen osztoztak. Linda úgy vélte, arról van szó csupán, hogy elfogult, mert mindenki a szülőföldjét találja a legszebbnek, s mert magyar, és a Csallóközben magyarok élnek. Mintha elfeledkezett volna róla, hogy ő nem a Csallóközben született, hanem Kassán, s igaz, hogy magyar volt, de magyarságával nem szokott