Irodalmi Szemle, 1989

1989/3 - Fülöp Antal: Rozalinda (regényrészlet)

ültében is nagy — hatalmas! — termetű nőt látott (éppen bonbont evett), akit egy időtlen arcú törpe éppen körbeszaladt nevetséges gyereklábain, s mintha a derekát ölelné, karolta át a nyakát, majd szájon csókolta. — Maradjon veszteg — mondta a nő nyugodtan, megpróbálta lefejteni puhán előre omló melleiről, melyeket most a törpe összenyomott. — Üljön inkább az ölembe, kis hazug. Méghogy tízévente egyszer megjelenő óriás aranysirályokl Megérte magának ennyiért ez a kocsikázás? A Vénuszban olcsóbban megúszhatta volna! — Hát nem érti?! — kulcsolta össze apró, bukta forma kezét a törpe, s olyan mozdulatot tett, mint az ajtón kívül, a téli küszöbön rekedt kölyökkutya. — Egyetlen méltó válaszom erre a fricskára — mondta végignézve magán —, pedig nem vagyok akárki. A cukrászdám, meg minden... — Pedig azt mondják, maguk az átlagnál büszkébbek — mondta a nő, miközben nyelve piros hegyével nyalogatta a csokoládét az ujjáról. — Mennyivel lenne jobb azzal a gyerekkel, még ha nagyobbra nőne még nálam is? Még ilyet!... — és ránevetett egy ujja közé csippentett bonbonra. — Hát nem érti?... Hát nem fogja fel?! — rimán- kodott a törpe. — S mialatt a nő nyugalmába süppedve rágcsált, gyorsan körbe- szaladta, ám amint rá akart tapadni, lustán mozduló kezével elhárítólag csapott felé a nő, szájában a szétolvadó csokoládéval utasította rendre: — Nyughasson. — Rozalinda keze nyomán összecsapódott a bokor. Körülnézett, messze a vasúti hídnál valaki mozgott, a távolságtól nem lehetett tudni, jön-e vagy megy. Egy darabon elkísérték a furcsa „életharc” neszei, apró dobajai, talán a törpe megint éppen futkosott, s ekkor Rozalinda visszamenőleg — bár egészen enyhén — megborzongott attól a túlpart! kiáltástól, amit az imént, a parttól távolodva hallott, de a cipőjére figyelve nem vett tudomásul, mikor is az egyik halász bosszankodva fölkiáltott: „Huh, az istenit! Láttátok? Majdnem ...” Most érezte úgy, talán rá is vonatkozott... A postára menet naponta közönynyel járt el a szent szobra mellett, a nevét sem tudta, nem is érdekelte, ott állt a patika előtt, s ezzel készen volt. Nyúzott arcát fölfelé tartva nézett az égre gipsz (vagy beton) szemeivel, nyitott szája mintha hálát zengett volna, talán az esőkért, melyek időnként lemosták orráról a guanót. Rozalinda, már a célegyenes izgalmát érezve, úgy találta, hogy apró seszínű mezeivirág-csokrától illene megszabadulnia: nem az alkalomhoz illő. Megállt a szentnél, kunyeráló bal tenyerébe ejtette a virágot, aztán egy pajzán ötlettel álszent arcot vágva megszólította: „Aztán, ha fázol, néha látogass be!” A megrökönyödött rendőr hosszan nézett utána, amint Rozalinda elhaladt mellette, s a szemébe kacsintva azt mondta: „Lukinyuszi!” Mát alkonyodott, amikor a Rózsa utca sarkán befordult, s a Zöld Vénusz kapuján a koppantó rézangyal összezárt sarkával bezör- gött. Muci-mama, a régi szebb időkben kuncsaftjuk, elcsodálkozva meredt rá, aztán már nem is. Csak kinézett az ablakon, Rozalindáék egykori házára, ahol egy koporsógyártó cég rendezkedett be, s egy éppen működő körfűrész akart az élet forgandóságáról valami fontosat világgá sivítani. És Muci-mama nem látott semmi olyasmit, amiért kerülnie kéne Rozalinda apját, ha lánya egy rövid beszélgetés után, immár a házirend ismeretében, este a földszinti teremben munkához lát. Két évvel később egy reggel lobogó hajú, parázs tekintetű fiatalember szeme akadt meg Rozalindán a piacon. Zsebre tett kézzel lődörgött, s amint Rozalindát megpillantotta, megtorpant, majd mint akit hátulról meglöktek, a közelébe furakodott, úgy féltesttel mögéje. Átvette azt a könnyed sétatempót, amellyel Rozalinda a csípőjét „nyilvánvalóan” ringatva haladt a megpakolt asztalok között, de ezzel mintha fergetegesnek ígérkező támadása meg is torpant volna. Rozalindának tetszett, ahogy — mint egy lángra gyűlt benzinespa- lack — ott halad mellette, a zavarával küzdve nem meri megszólítani, elszakadni sem bír mellőle, azzal a nagy parázsló szemével nem látja, kivel van dolga... Kissé még álmos volt, az éjjeli pezsgőből is maradt egy kicsi a fejé