Irodalmi Szemle, 1989

1989/3 - Fülöp Antal: Rozalinda (regényrészlet)

volna, inkább csak motyogott. — Kifelé innen... — Rozalindát természetesen annak rendje-módja szerint azonnali hatállyal kirúgták. A pofon után (talán kettő is volt), amelyet apjától életében először és utoljára kapott, amikor a posta értesítette, s noha a levélben egyetlen „olyan” szó sem szerepelt, félreérthetetlenül adta apja tudtára: „... kurvákat nem alkalmazunk ..megköny- nyebbülten nézte meg fölrepedt száját a tükörben, s ugyanazzal az érzéssel rakott be néhány holmit a szatyrába, majd köszönés nélkül távozott. Megállt egy cukrászda előtt, aztán leült a teraszán. Kávét, fagylaltot rendelt, és elengedte magát a fonott székben. A szemközti borbély ajtaja tárva volt, kihallatszott a férfifecsegés, fontoskodó hangsúlyaihoz hozzáképzelte a pomádéillatot, az újságzizegést, a fülük körül csettegő ollót, ahogy félig nyírva-borotválva, amolyan félig készen politizálnak: mi történik most Németországban, Hitler tegnap ilyenkor mit gondolt. „Meglátás,óh!” — kuncogott Rozalinda, ahogy az érintetlenül hagyott kávé és fagylalt mellé tette a pénzt, és ringó járással továbbment. Az orgonaszóra megállt a templom előtt, s a száznegyven évesnek látszó asszonytól, aki a lépcsőkön árult, vett egy csokor mezei virágot. A templomból kifelé tartó papnak feltűnően a szemébe nézett, csak utána jutott eszébe, hogy ki kellett volna gombolnia a blúza felső gombját. Amikor észrevette, hogy a vénasszony elkapta a tekintetét, és tűnődő lett az arca, Rozalinda rövid ideig azon gondolkodott, hogy a száznegyven évesnek látszó vénasszony vajon min tűnődhet. A nap még elég magasan állt, maradt még ideje egy nagyobb kerülőre. Kisétál a Dunához, gondolta, aztán mégis a Vág-partra ment, abban a jóleső tudatban, hogy máshova is mehetett volna. A fűcsomók közt a part szegélyéhez közelített, abban a" reményben, hogy a túloldalon a vágóhíd alatt sorakozó halászok esetleg fognak valamit... Látta, hogy följebb a vágóhíd magas kéménye ontotta a füstöt, miközben félfigyelemmel nézegette magát a part alatti kövek közt motozó vízben. Nem történt semmi, ezért a virágcsokrát is

— előretartva — megnézte a majdnem egészen sima víztükörben. Ha amarra indul, a Duna-parton ülve talán most arra gondolna, hogy érezné magát itt. Talán a leölt állatok vére — amely a halászok lábánál valami csőből gomoly- gott szét, hasonlóan a kémény füstjéhez, zavaros barnára' festve a vizet — a vízbefulladás lehetőségét juttatná eszébe, és elrontaná a nézelődést. Itt meg érdekes módon nem ez jár az eszében, hiszen éppen a Dunára gondol; azon a szelíd szakaszán, amely most megjelent képzeletében, domború hátú homokzátonyaival, rajtuk a fél lábon bóbiskoló — pálcára tűzött — sirályokkal, mesz- szire be lehet gázolni — ha a víz húzza az embert... A lábára nézett, a piros, rézcsatos cipőjét viselte, közvetlenül indulás előtt vette föl, a barnát levetve, postára nem ebben járt, inkább csak ünnepen, ha nagy ritkán alkalom adódott kiöltözni, akkor vette elő a függönyös polcról. Ma, igaz, csak szerda volt, de a kopottas barna a megtört orrával ma nem felelt meg. Rozalinda megörült a cipője láttán, a rézcsat mint az arany izzott a széthajló fűben, majd riadtan gondolt arra, hogy a száraz gyomszárak összekaristolhatták volna fénylő sima bőrét; nem is értette, hogy lehetett olyan meggondolatlan, hogy idejött, ebben a cipőben, az ezernyi veszélyt bujtató fűben, ahol tüskés liánok, talán még rozsdás drótok apró kobrái is rejtőzhetnek. Óvatos, emelt léptekkel próbált kijutni a simára taposott agyagútra, ahol azután megállt, és ellazulva engedte ki visszafojtott lélegzetét. A közelben apró levelű bokrok remegtek a kamasz nyárfák előterében, és Rozalinda egy egészen váratlan helyen, ahol a bokorvonulat megszakadt, egy fiákért pillantott meg: a ló mellső patái körül legelte a füvet, a kocsis békésen szundikált a bakon. Nem kellett hallgatóznia, a hangok szinte kicsapódtak a bokrok mögül: — Ö, istenem! Mindent megadok. Még annál is többet. Amit csak akar ... — Valami férfi hangja volt, s ahogy Rozalindán vé- gigcsiklandott, nem állta meg, hogy óvatosan szét ne húzza a bokor ágait. Egy