Irodalmi Szemle, 1989

1989/3 - Fülöp Antal: Rozalinda (regényrészlet)

a szeme, ahogy a vállamra tette a kezét és emlékezőn rám nézett: „Tégy jót az emberekkel, hagyd őket a bónáik szerit élni, és itt van, mi az eredmény?..

— Te meg persze bedőltél neki! — mondtam a fölháboritő jelenetet elképzelve.

— Nem. Vagy lehet, hogy igen. Mit mondjak, az egész így utólag már nem ugyanaz. Valahogy imponált, hogy a talpraesett, életrevaló Kucmanné támaszt keres, épp nálam, akinek máskor elég volt meglátnom őt, hogy összeakadjon a lábam. Ügy állt rajta a pongyola, szinte a szemem láttára gyűrődött össze, hogy észre sem vettem, mikor mentünk föl a lépcsőn, egyszer csak bent voltam.

— A francba is! — mordultam föl.

— Mi bajod? Mi az a nagy dolog? Én nem is látom őt annyira „olyannak”, mint te állítod. Szerintem nem is „olyan”. Olyan nagy baj, hogy élni akar? A többi meg ebből következik... — Éreztem, ahogy fektemben elönti agyam a vér, egy pillanatig szólni sem tudtam, csak a tenyerem kezdett el viszketni a kéreg alatt. Most már akarva sem tudtam magamban tartani mindazt, amit tapintatból vagy inkább restelkedésből az időre bíztam, amikor Cinke-Lill ide költözött, ebbe az „aranyos fészekbe”, és Kucmanné, mint egy pongyolás an- góramacska, virággal fogadott bennünket.

Mindazt, amit részben az anyámtól tudtam — aki ezalatt odabent feküdt az ágyába süppedten, már csak a szeme élt valami „sebaj, gyerekek!’’-fényben csillogva —, másrészt a szomszédok összeálló legendáiból, amelyekben tüneményes módon kelt életre Rozalinda, a későbbi Kucmanné. Bár volt még egy változat, melyet ő maga terjesztett fölöttébb megható „fekvésben”, s ez talán nem is lett volna annyira riasztó Cinke-Lillnek, a leendő szomszédnak. Eszerint a Zöld Vénusz (tetején hat kéménnyel), ahová Rozalinda apja likőrt és csemegét szállított, ott állt az utca túloldalán, srégvizavi Rozalindáék házával, földszinti ablakai hajnalig világítottak a diadalmas élet fényeit sugározva szét a nappal szinte eldugott Rózsa utcában, amely azonban éjjel tíz óra körül varázslatosan megváltozott. Hasonlóan két másik — a Rozmaring s a Leander — utcához, ahol egy-egy hasonló ház működött, s mialatt a város gázlámpás csöndbe merült, mintha szűkebb ege alatt kaleidoszkópszerűen fordult volna egyet, mintha nappali központja oszlott volna háromfelé, szürkéből üveggyöngyszínekbe váltva e három ház körül. Ahogy az utcára szűrődő tangók, a fiáke- rek, a föltolt kalapok beúsztak a kapulámpák piros fényébe — félemelet-maga- san cingár rovarvilág döngte körül őket megrészegülten —, a koppantó hangjára készséggel tárultak föl a kapuk, és sietve zárultak be a belépők mögött, kezeskedve érte, hogy a slukknyl szlvarfüsttel a reggel gondolata is kint rekedjen a járda légterében. Rozadinda az idő tájt apja irodájában körmölt, számoszlopokat adott össze émelyítő indigóillatban, vasárnap templomba járt, s ha megjöttek a vendégek — komoly, tiszteletre méltó férfiak — kártyázni, simára fésült hajjal, apja parancsára gyakran zongorázott. Aztán az egyik napon nem tudott valamit elfelejteni. Estefelé, az Egy titkos órán című tangót zongorázva (tűrhető hibákkal, melyekről maga is tudott) az motozott a fejében, hogy a jelenlevő bajszos, nyakkendős urak neve — akik közül nem eggyel még apja is, a tekintélyes kereskedő úgy viselkedett a saját házában néha, mint egy főpincér, s akiknek a kártyázáshoz, teához (valójában ürmöshöz vagy mélytüzű francia konyakhoz) ő zongorázott parancsra — milyen pőrén és ordenáré módon hangzott el a Zöld Vénusz-beli angyalkák szájából, amint vasárnap délelőtt a templomból hazafelé mögöttük jövet véletlenül meghallotta. Hangjukban nyoma sem volt annak az elkomolyodó tiszteletnek, amellyel ők még otthon, egymás közt is, a családi asztalnál szóba hozták őket, s amire apja éberen ügyelt. A két lány szabadon, nevetéstől fuldokolva haladt előtte a járdán, a parfümjüktől szinte bimbózni kezdtek a fák. Első gondolata az volt, hogy amint