Irodalmi Szemle, 1989

1989/3 - Fülöp Antal: Rozalinda (regényrészlet)

hazaér, beszámol apjának, majd rögtön eszébe jutott, hogy nincs miről beszámolnia. Nyílt titok volt, hogy a náluk kártyázó urak látogatják az illusztris házakat. El is hangzott egy-egy erre vonatkozó ironikusan elharapott szó, élcbe foglalt leánynevek, valami bennfentes fölényt sejtetve, amihez apja — flaman- dos arcát komolyra állítva — a „körön kívülről” helyeselt. Mindezt Rozalinda mint amolyan férfidolgot, amely nem is nagyon foglalkoztatta, mint a zongoráján álló vázavirág illatát vette tudomásul; s így megfelelt annak, ami az urak személye körül náluk kialakult: anyja átváltozásának meg ahogy az apja percenként az ingaórára nézett a kártyapartik előtt. Szinte megszédült, amikor a tisztes urak becenevét, a „Lukinyuszi”-t, a „Csüngőcsüngi”-t s a „Lafatyiusz”-t meghallotta, s nyomban el is képzelte őket a megfelelő helyzetekben. Amit látott, az mindenre följogosított, csak arra a keskenyre húzott szájú félmosolygásra nem, amellyel a kártya fölött erről csipkelődtek. Ahogy zongorázott, szemöldöke időnként egymáshoz közelített, majd amint az újra átélt sértés — mert saját sérelmének érezte! — hulláma átcsapott rajta, lecsapta a zongora fedelét, fejfájást jelentve fölment a szobájába, amely egy szinten volt a Zöld Vénusz felső ablaksorával, úgyhogy esténként vetkőzés közben láthatta, amint szeszélyes időközönként kigyulladnak a túloldali szobák lámpái; fényük puhán és kelletlenül hatolt át a csipkefüggönyökön, melyek mögött nem mindig húzták be a bársonydrapériákat. Az este úgy nézte az éppen „működő” ablakok fényudvarait, mintha — ellenszegülve rejtett fényforrásuk taszító erejének — ablakközeiben maradtak volna, mintha részesülni szerettek volna abból a titokból, melyet az odabenn „dolgozó” lányok már tudtak, s amelytől olyan boszorkányos fölényre tettek szert, amilyenről ő addig nem is álmodott. Mikorra ágyba bújt, egy sor ha nem is éppen szent, de mindenképp komolynak számító dolog érvényét vesztette a szemében. Ez először akkor nyilvánult meg, amikor apja óhaját a soron lévő kártyaparti előtt elutasította; a modorától pedig, ahogy megtagadta, szinte mba robbant. Mert szó szerint ezt mondta: „Szarok rál” Majd utána valami bizarr ötlettel hozzátette: „Esetleg akkor, ha kalapban, gatyában járnak egy kört a zongora körül...” Apja, tapasztalt ember, aki töretlenül tudta gyarapítani vagyonát, első dühét visszafogva mélyen a szemébe nézett. Nem tudta, mi történt, ezért inkább ráhagyta. Majd amikor látta a változást, hogy az irodában az addig fanyalgó-közönyös Rozalinda parázs érdeklődéssel, valóságos élvezettel kezdi bonyolítani a rábízott kisebb pénzügyeket, s mintha ötlettabletát szedne, kacifántos ügyleteket talál ki és azokat sikerrel valósítja meg, a bankókat becézve simogatja (nem sok hiányzott, hogy a keblére ölelt nyereséggel, a bankóköteggel táncra perdül jön J, a zongorázást többet meg sem említette. A siker napjaiban esténként nyugodtan pillantott át a Zöld Vénusz éppen működő szobáira, s a kártyázó urak is meglepetéssel tapasztalhatták, hogy magatartása mekkorát változott. Amilyen futtában, úgy félvállról a fejük fölé bökte jelentéktelen kérdéseit, melyekben együtt volt a gúny, csipkelődés meg fölény, az akár sértő is lehetett volna, ha apja — mindjárt ott előttük — nem nevezi őt fruskának. Aztán egy napon az apjánál még tapasztaltabb, még emberismerőbb férfi jelent meg náluk, keménykalapban, hosszú fekete felöltőben (akár a szerencsétlenség ügynöke), hosszan tárgyalt apjával a kulcsra zárt szobában, aminek következményeként egy év alatt az utolsó fillérig elúszott az apja vagyona, dobra verték a házat, a raktárakat meg a két sötétkék autót, melyeken pirossal mélyített fehér betűk hirdették az apjának addig a napig rendíthetetlen hitelű nevét. Első érzése az volt, hogy őskori barlangba költöztek, amikor a dominókocka szoba-konyhával szomszédos lakásban, ahol az ambitus a konyhára nappal is sötét árnyékot vetett, az apja, mint egy megroppant sátorkaró, megállt a családja közepén, s összeszorított szájjal mormolta bele a félhomályba: „Még nem haltunk meg. A szerencse forgandó..majd beállt