Irodalmi Szemle, 1989
1989/3 - Fülöp Antal: Rozalinda (regényrészlet)
Fülöp Antal Rozalinda (regényrészlet) — Bemenni hozzá! — fakadtam ki újra, ki tudja hányadszor, most már az ágyban, miután a foghegyről váltott szavakkal, mint parázs végű gyufaszálakkal, böködtük egymást esthosszat, végül mégis azzal az érzéssel feküdtünk le, hogy valami befejezetlenül maradt. Ott volt a szoba neszeiben, az apró, halk percenések papírpatronként dörrentek a sötétben, s az valahogy nem tudott azzal az otthonos békével telítődni, amely a kitárt ablakon akár vonatfüttyel benyomuló éjszakát már az ablaknál magához szelídíti, s a szoba lakóinak saját éjjelévé, más szobák sötétjétől pedig különbözővé teszi. A hangom is, mint üres cipősdoboz koppant a sötétben: — Be, abba a kupiba. Azok után, ami a múltkor is történt... Hogy tudtál hozzá bemenni? — Nem tudom. Egyszer csak bent voltam... — felelte Cinke-Lill félig suttogva, „lámpaoltás utáni” hangján, amelyre ösztönösen máskor is azonnal átváltott, mihelyt a lámpa elaludt, mintha a kihunyó izzószál példájára húzódott volna vissza a hangja is, attól tartva, hogy fölzaklatja a sötétben szunnyadó rémeket, ha nappali hangján beszél. — Ez igazán érthető — mondtam. — Mi az a húsz lépés a két ajtó között, akárki eltévedhet. — Az elrettentés gondolatai kavarogtak a fejemben, melyekkel, tekintve lobbanásra kész fantáziáját, kicsit „meggyötörhetném”. Olyasfélék, hogy mekkora veszélybe sodorhat meggondolatlan tetteivel, ha valahol — mesz- sze a vasúti híd mögött — a mázsás síneket cipelve egyszer csak eszembe jut, hogy Cinke-Lill talán éppen az ármányos Kucmanné barlangjában csücsül, s a boszorka mámorító duruzsolását hallgatva ki tudja, mi minden jut eszébe; és agyonnyomhat a sín, levághatja lábam a vonat, halálra sújthat a villám, mert az aggodalomtól nem tudok vigyázni magamra. De sehogy sem akart kijönni belőlem ... — Nem tévedtem el — felelte. — És légy szíves!... A kertben gyomláltam (mintha nem bízott volna magában, hogy elfogadhatóan meg tudja magyarázni, gyorsan és kapkodva beszélt), persze az apraját, ahogy pöttöm kis levelükkel az összeboruló dáliák tövén küszködtek szegénykéim, most sem volt szívem kitépni, annál inkább a nagyját, szinte gyűlöltem őket, zsíros levelüket, az erőszakosságukat, hogy sikerült olyan peckesre hízniuk. Ekkor jött oda Kucmanné, az udvar végéből az üres kiblivel, bánthatta a szemét, hogy „nagyolva” gyomlálok, mert azt modta: „Ne siess, lányom... Ne hidd, hogy igazi életed majd valahol, csak ezután kezdődik. Nyisd ki jobban a szemed, maradjon benne egy-két tiszta emlék, ha egyszer majd visszanézel...” Majd látva, hogy erre éppen befejeztem (mivel azt mondtad, ne ill jak szóba vele, húzódott hozzám közelebb, gazsulálva, Cinke-Lill) és indulok befelé, panaszkodni kezdett, hogy beteg, nincs aki egy pohár vizet adjon neki, már attól féltem, könnybe lábad
