Irodalmi Szemle, 1989
1989/1 - Grendel Lajos: Utak vége (elbeszélés)
A lány egy darabig makacskodott, aztán amikor látta, hogy semmiképpen sem áll kötélnek, a sértettség összes sündisznótüskéjét felborzolta magán. — Arra lennék kíváncsi, hogy az ön reakciójának a küszöbenergiájához hány Kelvin-fokra kellene fölhevítenem magam, hogy észrevegyen engem, és leereszkedjen végre hozzám. — Milyen értelemben? — kérdezte Petrától. A lány tűrőképessége határáról válaszolt és kis híján elbőgte magát. — Ön igazán kiváló tudós. — (Ó, hogy remegett közben!) — De azt hiszem, az igazi életét összekeveri valami rettenetesen büdös közhellyel. Neki rendre kellett volna utasítania Petrát, ám az az átkozott arisztokratizmusa, amelybe még egyetemi hallgató korában zárkózott be, s amely mostanára kagylóhéjként kövült rá, nem engedte, hogy goromba legyen a lányhoz. Praktikus ügyekben egyébként is kapkodott, mint a fuldokló, s pánik tört ki rajta, mielőtt a kisujját is mozdíthatta volna. A szerelem pedig, gondolta, minden szélsőséges szenvedélye és esztelensége ellenére, végső soron szintén praktikusságot követel meg. Rajta felejtette tekintetét a felszegett fejjel, önérzetében megsebezve távolodó lány mesésen kerekded fenekén, amely mint valami szokatlanul nagy lámpaernyő gömbölyödött vékony combjai fölé, s a szépség iránti készséges alázattal tisztelgett a ringó mozgással távolodó szépséges segg előtt, amely gömbölyű volt, mint egy atommag, s egyetlen ráncot sem vetett rajta a farmernadrág. Aztán bestartolta a motort, és megpróbálta kiverni a fejéből a történteket. Humorral kellene venned ezeket a dolgokat, mondta a bátyja, aki átutazóban állt meg náluk, négy óra után érkezett, és bár váltig állította, hogy siet, fél tízig maradt. Imre pedig ritka vendég volt. Linda ugyan ki nem állhatta, ő mígsem tehette ki a szűrét, mint valami idegennek. Ezúttal azonban Linda erőszakot vett magán, készséges és kedves volt, jóllehet Imre is, ő is tudta, elég egy szikra, hogy Linda színlelt nyájassága másodpercek alatt elhamvadjon. Végül minden kulturált módon rendeződött el. Linda kávét főzött nekik, vacsorát készített, s tapintatosan félrevonult. Cserébe Imre is tartózkodott a csípős megjegyzésektől. Csupán az otthoni pereputtyról szedte le a keresztvizet, azt is kíméletesen. Közben mégis telt az idő, s ez hét óra tájban már szinte fizikai fájdalmat okozott neki. Éva is hazajött, és széles bakfismosollyal üdvözölte bácsikáját, aki cuppanós csókot nyomott a homlokára. A lányka hálából elgagyogott néhány mondatot magyarul, olyasmit, hogy szép időnk van, holott verte az eső az ablakpárkányt, meg hogy milyen jó színben van a bácsikája, s ez annyiban igaz volt, hogy amióta utoljára látta, Imre újabb súlyos kilókat szedett föl, s főleg az arca lett puffadtabb és vörösebb színű a borivástól. Éva kérdéseire kedélyesen válaszolgatott, és ezúttal nem tett nekik szemrehányást amiatt, hogy a lány ilyen pocsékul beszél magyarul. — Akkor én megyek — mondta fél tízkor. — Reggelre Prágában kell lennem. Más körülmények között felajánlotta volna Imrének, hogy kiviszi az állomásra, de olyan késő volt már, hogy ez most szóba sem jöhetett. Megölelték és megcsókolták egymást, ahogy az jótestvérekhez illik, de ő csak a liftajtóig kísérte ki Imrét. Nem akart kétszer lemenni a kapuba, ha nem muszáj. Megvárta a folyosón, amíg a kapu becsapódik, csak azután ment vissza a lakásba. Meglepődött, hogy Linda megágyazott azóta. Felesége fejfájásra panaszkodott, az ilyen panaszoknak azonban más jelentésük is volt, olyasmi, hogy fáradt vagyok, látni sem akarlak, hagyjál békén. Ez utóbbiban nem is volt hiba, két éve külön aludtak már. Éva zuhanyozott, s tisztálkodása minden este annyi időt vett igénybe, amennyi alatt föl lehet építeni egy országot. Ö viszont örült, hogy ma este sem kell elbúcsúznia a lányától. De még várnia kellett egy kicsit. Nem szerette volna, ha az alig száz méterre levő buszmegállónál Imre véletlenül