Irodalmi Szemle, 1989

1989/3 - Simkó Tibor: Kilenc vadlúd az égen (elbeszélés)

dékozandó könyveket <az egyik nyilván a nemzeti szellem elmélyítésének az elve volt — az indián „varázslóvá” lett magyar fiatalember, akit a Szikláshegyek lakói a Hunor és Magor mondájára emlékeztető Fehér Szarvas néven ismernek, és aki illatos fenyőgallyakat áldoz Manitunak Magyarország föltámadásáért, jól beleillett ebbe a koncepcióba —, de talán más szempontok is szerepet játszhattak, különben miért kaptam volna meg tőlük egyszer a Tamás bátya kunyhóját> vajon konzultáltak-e könyvajándékozás-ügyben irodalmi emberrel, pedagógussal, vagy csupán egy-egy könyvesbolt kínálatára hagyatkoztak, tanulmányozták-e a lapok, a rádió könyvismertetéseit, vagy holmi reklámok hírverésétől hagyták befolyásolni magukat? — és milyen volt A Sziklás-hegyek varázslójának a visszhangja a sajtóban, a rádióban, a nagyközönség körében?]

— Bélára, úgy látszik, távolról sem volt olyan hatással ez a könyv, mint énrám, noha ő kapta, nem én, s ő talán el is olvasta, úgy, ahogy illik); érdekes, indián témájú könyvet alig olvastam, egyedül csak Az utolsó mohikán jut az eszembe, a Marianum betegszobájában feküdtem akkor, tetszett a regény, de se Cooper többi műve, se a Winnetou nem tudta legyőzni a lustaságomat, pedig anyu egy karácsonyra Cooper Méhvadászával lepett meg, legalábbis azt hiszem, ő vette meg nekünk a könyveket arra a karácsonyra, mert apu gyógykezelésen volt az isiászával, csak anyu volt velünk odahaza, és olyan megható volt, ahogy együtt nézegettük a két Cooper-könyvet (Béla A vörös kalózt kapta), mi, a tizenéves srácok, meg ő, a praktikus háziasszony, a gyerekei testilelki egészségéért aggódó anya, aki talán egyetlen más alkalommal se vett nekünk könyvet — hacsak nem tankönyvet —, ez mindenkor Apu föladata volt (vagy tévednék?), Anyu mintha fölösleges, sőt káros időtöltésnek/fecsér- lésnek tartotta volna a kalandirodalom olvasását (ellentétben Apuval, aki szinte mindig lecsapott az ilyen olvasmányra), meg is dorgálta Aput olykor, ha egy- egy hivatalos útjáról hazatérve újabb ponyvaregényt tett az éjjeliszekrény fiókjába (bár egyszer a kedvemért ő maga is követett el valamit, ami engem mind a mai napig melengető érzéssel tölt el: Komáromból hazafelé jövet [alighanem Bélát voltunk meglátogatni, akkor még csak Béla tanult a bencéseknél, én elemibe jártam Legéndiben], az újvári vasútállomáson, ahol a volt dobogóörsi sekrestyés, akit az őrsiek csak Egyházfi Jóskaként emlegettek, árulta akkoriban az újságokat, Anyu vett nekem egy Oj Élet-ponyvát — hogy mire nem képes az anyai szív! — [az öreg legéndi plébános bácsitól is kaptam Oj Élet-ponyvákat, mindegyiken ugyanazzal a rábélyegzett fölirattal — MINTAPÉLDÁNY, TISZTELETPÉLDÁNY — <az Ijjas Antal szerkesztette Oj Élet Regény- tár a keresztény erkölcsökre nem káros ponyvairodaimat kínált, s nyilván a plébániahivatalokon keresztül próbált előfizetőket toborozni>, a legéndi trafikban, ahová hetente jártam ponyváért, nem tudom, láttam-e Oj Élet-kiadványokat, onnan általában a Friss Üjság Színes Regénytára füzeteit hordtam haza, Apunak és — főleg — magamnak, majd később az Érdekes Regények sorozat könyvecskéit, de azokat inkább már csak magamnak, meg Bélának, Aput ez a sorozat már mintha nem érdekelte volna annyira <ez a regénytár nemzeti szellemű kívánt lenni, túlnyomórészt — vagy kizárólag? — hazai árja szerzők műveit hozta, de én maguknál a regényeknél Jobban szerettem a Röptében a világ körül címmel hozzájuk csatolt mélynyomásos mellékletet, amely tulajdonképpen ismeretterjesztő képes hetilap volt zsebkönyv formájában^ de meglehet, hogy Apu akkor már nemigen ért rá regényt olvasni, hisz a háború utolsó szakaszában jártunk, s neki a községházán épp elég volt a hivatalos dolga, s nini, most jut eszembe, ki tudja, Apu nem azért falta-e úgy a ponyvákat annak idején, mert ezáltal akarta a lehető legrövidebb időn belül teljesen a birtokába venni az írott magyar nyelvet, s miután ez megtörtént, miután Apu már folyékonyan olvasott, írt és beszélt magyarul, a ponyvaolvasó