Irodalmi Szemle, 1989

1989/3 - Simkó Tibor: Kilenc vadlúd az égen (elbeszélés)

kedve alábbhagyott?); nem tudom, valóban lustaság volt-e nálam, hogy a vastagabb könyvekhez félve közeledtem, talán igen, talán szellemi lustaság, tunyaság játszotta ebben a fő szerepet, nehezen szántam rá magam a hosszú lélegzetű olvasmány befogadására, földolgozására, valahogy úgy éreztem — ám lehet, hogy ez csak merő kifogás volt a részemről —, nem vagyok eléggé fölkészülve a mű elolvasására, nem vagyok még a mű hullámhosszán, majd annak is eljön az ideje valamikor, és csak halogattam, csak halogattam a komolyabbnak vélt, mutatósabb vagy éppen csak vastagabb könyvek (végig)olvasását, de könnyen elképzelhető, hogy egészen köznapi okok is közrejátszottak ebben, például az, hogy ajándékba kapott, vagy szebb kivitelű könyvet csak tiszta kézzel mertem megfogni, nehogy idő előtt bemaszatoljam, s csak úgy mertem lapozni benne, ha nem állt fönn a papír gyűrődésének, a kötés kettéhasadásának vagy a könyv bármilyen más megrongálódásának a veszélye

— a filléres ponyvák esetében nemcsak hogy ilyen köznapi jellegű skrupulusaim nem voltak, hanem a ráhangoltság tekintetében sem voltak aggályaim. A Méhvadász, amit Anyu tett nekem a karácsonyfa alá, nem volt valami vastag könyv; hogy mégse olvastam el, annak oka talán a regény címében keresendő: a „méh” és a „vadász” szó összekapcsolása olyasmit idézhetett föl bennem, mint az „ágyúval verébre lőni” kifejezés. Aki Amerikában vadásznak tartja magát, az ne méhekre vadásszon! A Cooper-főhős Bőrharisnya nevét még kevésbé szerencsés kreációnak tartom. Amikor először tatlálkoztam vele, sokkal inkább holmi vicclap-figurát asszociált bennem, mint vadnyugati héroszt. Ilyen, a kékharisnyákra emlékeztető nevű alakról nemigen volt kedvem olvasni. Hogy Az utolsó mohikánra mégis rászántam magam, az alighanem a betegszoba unalmának köszönhető.

Amikor elértük a Vág-Duna torkolatát, Hulló Gally — még mindig szótlanul

— lement a töltésről az ártérre. És utána. Egy magas, viharvert törzsű nyárfa előtt megálltunk.

— Csinálj kengyelt a kezedből — fordult hozzám a főnök.

Összekulcsoltam a két kezem, s a fatörzsnek támaszkodtam. Hulló Gally a fél

lábával a „kengyelbe” lépett, a másikat meg föllódította a nyárfa legalsó ágára. És már mászott is fölfelé az ágak létrázatán. Ügy öt-hat ember magasságnyira odú volt a fában. Hulló Gally belenyúlt, egy hosszúkás kátránypapírgöngyöleget húzott ki belőle, majd lassan, óvatosan lemászott a fáról. A folyópartra mentünk, ott a főnök kibontotta a göngyöleget. Több darab, sok méter hosszú madzag volt benne összetekerve, különböző méretű horgokkal, dugókkal, miegyébbel, meg egy vízhatlan zacskó. Belenéztem a zacskóba: acél, kova, tapló volt benne és a — kalumet.

— Hát itt van? — kiáltottam föl meglepetten. — Azt hittem, a tarisznyában hozod magaddal.

— Már rég itt van — monta Hulló Gally. — Egy éve hoztam el, amikor lejöttem a tanévkezdésre. Amikor aztán megtudtam, hogy nem lesz suli, hogy szélnek eresztenek bennünket, jobbnak láttam itthagyni a megszokott helyen, ahol valamelyikünk egyszer még rábukkanhat.

— Utoljára a táborozáskor volt használatban?

— Ügy van, tavaly nyáron szívtuk el utoljára — mondta a főnök, nem minden ünnepélyesség nélkül.

Nekiláttunk a horgok kihegyezésének. Azazhogy inkább csak ő kötözgette a madzagokat a parti fatönkökhöz, bokrokhoz. Én csők itt-ott nyújtottam oda neki valamit a kátránypapíron heverő holmiból. Aztán figyeltem, hogyan veti ki a horgokat. Meg néztem a selymesen, csillámlóan elfolyó vizet, s az azon