Irodalmi Szemle, 1989
1989/3 - Weöres Sándor 1913—1989 - Balla Kálmán: Egy arc az ezerből
Balla Kálmán Egy arc az ezerből Gyűlnek az írások, Weöres Sándortól búcsúzó összeállításunk kéziratai, s engem megállít a munkában költő barátom belém hasító sora: „ha nem olvasom, mindig meghalok”. Az életútja felében járó költő, íme, rádöbben: Weöres Sándor halálhíre előtt a világ — s a világ: a szellem, a kultúra világa — biztonságosabb, meghittebb, reménykeltőbb volt. Mindez egy perc alatt elenyészett. Pedig a versei itt maradtak! Azok maradtak itt belőle. S ez a gyökere a feléjük fordulás, a megkapaszkodás fogóreflexhez hasonlóan spontán, menedéket keresően görcsös mozdulatának. A pozsonyi magyar költőből kiszakadó verssornyi felkiáltás minden felmérésnél pontosabban jelzi, hogy Weöres költészetének hívei — a legendássá nemesülő személyiséget, a tünemény földi jelenlétét nélkülözve — ezentúl nagyobb szeretettel, erősebb ragaszkodással kötik magukat a lezárult életműhöz. Ez a lélek törvénye. S érvényes az is, hogy az életműnek mostantól ők, a magyar irodalom olvasói az egyedüli tulajdonosai. Azaz: örökösei. S az örökösök tehetik örökké, örök életűvé a művet. Tényleg így van? Weöres egyik barátja írta kevés híján ötven esztendeje: „Csak múlandó művet érdemes kiadni, a halhatatlan maradhat kéziratban. S a szerző halála után a cselédleány bátran a kosárba gyűjtheti, konyhába viheti, hogy befűtsőn vele. Amit egyszer halhatatlanul megírtak, annak léte már nem függ emberi emlékezettől. Valahol másutt győzött, örökre s véglegesen.” Olcsó mulatság lenne most ironizálni e fölfogáson. Az esszéírő nyilván egy transzcendenciába helyezett emlékezetre utal — avagy maibban szólva: egy abszolút, a transzcendenciának tulajdonított olvasatra, amely (ha jól értem) fölöslegessé teszi a tökéletlen emberi olvasatokat, értelmezéseket. Es éppen ez: bármely emberi tett, gondolat vagy életpillanat fölösleges voltának — úgy lehet, kimondatlan — ítélete az, ami fokozódó mértékben idegen számomra az idézetthez hasonlóan elmélkedők szuggesztív, költői hatású írásaiban. A lényegre függesztett tekintetükkel nem mindig veszik észre ugyanis, hogy veszedelmes világnézetek közelében járnak. Elragadtatásuk logikája — vagy inkább ereje — elsodorja őket azoknak az evangéliumi elveknek a közeléből, amelyekre rendszerint hivatkoznak. Az ember drámája, amely a látható történetben zajlik, talán súlytalanabb, mint ennek eszmepárlata és jelképkoncentrátuma: a mitológia? S ha Isten nem más, mint szeretet, tételezhető-e önelvűként a transzcendencia szférája, olyanként, amely teljes az emberi szféra nélkül is? A költő bölcsebbnek bizonyult egy sor kortárs bölcselőnél, aki az egzisztencia esszenciáját keresve hátat fordított az élet zöldellő aranyfájának. Még Weöres legelvontabban filozofikus művét, az esszéíró barátjának ajánlott s a „mester” hatását leginkább viselő költői prózaciklusát (A teljesség feléj sem helyes eszmerendszernek vagy világnézet foglalatának tekintenünk. Ezerarcúnak mondott költészete valóban megtanítja olvasóját arra, hogy a bölcselet vagy az esszé is a formák egyike. S a költő egy találkozón, értetlen hallgatójának kérdésére felelve élőszóban is megerősítette, hogy filozófiai elvekhez nem igazodik, s tévedésnek tartja, ha ilyesmit keresnek műveiben. Az értelmezés szabadsága, igaz, nem korlátozható, azonban valamivel később magam is rájöttem, mi az értelme Weöres válaszának. Ugyanaz, mint amikor József Attila szépen elmagyarázta: .. én a proletárságot is formának látom, úgy a versben, mint a társadalmi életben, és ilyen értelemben élek motívumaival.” Ami kívül van, azt ne nevezzük belsőnek. És minden kívül van, minden a mi számunkra van ebben a költészetben: s ez az élet, azaz a lélek teljessége. De ezzel együtt, ennek mintegy szükség-
