Irodalmi Szemle, 1989
1989/3 - Weöres Sándor 1913—1989 - Keszeli Ferenc: Helyreigazítás (vers)
a kútban acélkék csobbanás, aztán a csend — szarvascsapáson füvésznek hallgatása. Rágták az ázott csepűt erdőszerte, s hó lepte be a hó nyomát, aztán a szél a hó nyomát, és saját lábnyoma alól kitekintett a szél. Minden nekrológgal ellentétben: él. „Meghalni nem könnyű. Nem élni könnyebb.” Ezt is W. S. mester írta volt, ki holt hírében fekszik ez idő tájt, mint beszorult gálya a tengerszorosban. Furcsamód: nem a dagályra vár, pedig mögötte hatvanévnyi pálya apálya már, s bizarr aggálya amaz egysorosban: „Résztveszek-e a saját temetésemen?” Elvérzett hegyek helyén a rónasággá szelídült remény... a csenddé békülő zajok ... lassan kékülő alkonyok, vénülő esték a versben — ha nem olvasom, mindig meghalok. Már ifjúkorom elején e verstől lettem koravén, és megállt velem a karaván, csak a kutyák nem csendesedtek el. Tört rész párzik a kész egésszel, öléből hercegi díszben lépnek elő a faggatás szőrös haramiái, törtetnek előre délceg berregéssel. Ki ette meg a kútásók ebédjét? A látnokok reggeli esküjét ki szegte meg? Gömbvillám hentereg által a tarlón. Aratókalapnak látszik, mert fekete. A táj megfeszül, az idő beakad, mint fölhúzott kakas egy régi fegyveren, csontberakásos, fényes fegyveren. Talán a béke, talán fegyverszünet, talán a csend, a dördülés előtti csend. A fényben lepkék ringatóznak nesztelen, röpdös köztük egy megkergült, apró ibolya is, esztelen virág. Zöldecske szárát nehéz farokként vonszolja, majd lendül hirtelen, s pompázva, zúgva — szitakötőként elrepül, viszi a titkos hírt, hogy él. Hogy mindig is élt: itt és Szingapúrban, hogy ott nyargal most is minden táj felett, ki nászra járt a Holddal, mindig, ha este lett.
