Irodalmi Szemle, 1989
1989/3 - Weöres Sándor 1913—1989 - Keszeli Ferenc: Helyreigazítás (vers)
Keszeli Ferenc Helyreigazítás Minden híreszteléssel ellentétben: él. Saját lábnyoma alól kitekint a szél. Kés van a hegy kezében, kés van a hegy hasában. Elé állsz hetyke-szépen, egy ingben, egy gatyában, s lecsurgatod vérét a hegynek, szirtjének torkát elnyiszálod, ahogy a fekete, gyertyás tortát, ahogy a felemás tél havát, a fokhagymás tejszínhabot. Aztán kiiszod vérző kortyát a gleccsereknek s kéklő lángjait a rettenetnek, mint meztelen nő önnön szőrzetét simogatni kezded paráznán a tájat. Nomád eretnek. Párákba kapaszkodva, hozzágúzsozva a szétszabdalt virradathoz, korallzátonnyal összenőve — pókháló tapad a pőre nőre, s te kiszabadítod kérdezéssel. Lábnyomok nélkül mentem el, itt maradtak a szárnyaim, Fátyolban mentem el lánctalpakon, vakon a némaságba mentem el, gyantázni mentem a horizontra. És mint a zenélés közben felgyújtott orgona hangjai, kirepült a templomablakon. Mint nesztelen leomló kupola, a hiányzó porba úgy roskadtam én — bele a gyertyák forró viaszába. Zengett a kórus. Koronázás volt aznap is, s a tömjénfüstből ki sem látszott a hasztalan imádság. Égtek a lányok a máglyán, oltottad mézzel a lángot, és mentél, mentél a vizen kézenállva, fölötte a törvény mélységinek, vermeiben a szépséges reménynek. Zengett az ének,
