Irodalmi Szemle, 1989
1989/3 - Weöres Sándor 1913—1989 - Tőzsér Arpád: Weöres Sándor iskolájában
Weöres Sándor 1913-1989 1989. január 23-án elhunyt Weöres Sándor, a XX. századi magyar líra meghatározóan nagy alakja, legnagyobb kísérletezője, megújítója. Meghatározó volt élete, meghatározó lesz hiánya is. S ezt a hiányt a vele való személyes kapcsolataink miatt mi, szlovákiai magyar írók nemcsak irodalmi, hanem fájdalmasan emberi hiánynak is érezzük. A szerkesztőség Tőzsér Arpád Weöres Sándor iskolájában Weöres Sándortól semmi sem állt távolabb, mint a harcos közéletiség. A hatvanas évek közepén viszont ennek ellenére is nemegyszer az irodalompolitikái harcok közepén találta magát. Akkoriban irta valamelyik budapesti lap [az avantgárd költészetet támadva), hogy a Híu és a Magyar Műhely (gárdája) egyebet sem tesz, csak Weöres Sándor irodalmi boszorkányüstje körül táncol. S a vád nem volt egészen alaptalan: a kevésszámú magyar avangárd fórum szerzői akkoriban valóban Weöres Sándort tartották vezérüknek, sőt mi több, valamiféle magyarországi intézményüknek, központjuknak. Akkor Weöresről írni, Weörest elismerni annyit jelentett, mint az egykorú magyar költészet egészével szembeni táborba jelentkezni, általánosságban: beiratkozni az avantgárd iskolájába. S adódik a kérdés: miért éppen Weöresnek volt ilyen vezéri és vízválasztó szerepe? Miért nem például Kassáknak, a magyar avantgárd koronázatlan királyának, aki akkor még élt és alkotott? A kérdés jogosságának legitimációja nemcsak Weöres mindenféle „vezérkedéstől” idegenkedő természete (sőt filozófiája), hanem véglegesen tudatos, kimunkált formakultúrája is. Tudjuk ugyanis, hogy az avantgárdnak nem a tudatos forma, hanem éppen a tudatos formátlanság a meghatározója, Weöres pedig még a legkísérletibb korszakában (a Tűzkút és a Merülő Saturnus idején) is inkább formateremtő, mint formabontó. Többé-kevésbé minden verse műremek, olyan bolygó, amely nemcsak az egyetem központja, hanem saját tengelye körül óraműpontossággal kering. Weöres olyan avantgárd művész, aki „a zárt, a véges, az egzisztenciális” (Weöres kifejezései) ellen (paradox módon) többnyire „zárt”, klasszikus versalakzatokban támad, de ezeknek a zárt versalakzatoknak olyan végtelen sokféleségét teremti meg, hogy műélményükké végül is a nyitottság, a végtelen, a személytelen válik. így szabadul meg Weöres „a birtoklás, a rang, az erőszak” (szintén az ő kifejezései), az egzisztencia nyűgeitől a forma segítségével.
