Irodalmi Szemle, 1989

1989/3 - Weöres Sándor 1913—1989 - Tőzsér Arpád: Weöres Sándor iskolájában

S ez a paradox formatudatosság már az avantgárd második szakaszának az irányába, ha úgy tetszik a nyelvet, a szót, a nyelvi elemeket központi helyre állító neoavantgárd irányába vág. Ezért lehetett és lett hát Weöres költészete a hatvanas években az akkor már nálunk, Közép-Európában is a neoavantgárd vívmányait hasznosító, újrateremtő költőrajok iskolája.

Az Irodalmi Szemle meglehetősen későn, csak 1969-ben „iratkozott be” Weöres iskolájába. 1969 őszén meglátogattuk a költőt, s verset kértünk tőle a Szemle számára. így került sor lapunk 1970/2. számában tíz versének — köztük a később annyi költőnket a szövegpermutáció felszabadító kalandjára ösztönző, bájos Téma és variációknak is — a közlésére. A versekhez Koncsol László írt indító (s jelentősen komoly és szép) tanulmányt, s ezzel nálunk is fortyogni kezdett a „boszorkányüst”.

Persze, ez távolról sem azt jelenti, hogy a mi tájainkon Weöres egészen 1969-ig vagy 70-ig ismeretlen volt. Az 1956-ban megjelent A hallgatás tornyát máig őrzöm könyveim között, mindjárt a megjelenése után megvettem. Akkoriban Cselényivel folytattunk főiskolásként sokszor késhegyre menő vitákat versekről, költőkről. Ügy emlékszem, sokszor volt témánk Weöres is. De a nagy áttörés azért mégiscsak ahhoz a bizonyos Szemle-számhoz fűződik. Utána már szinte módszeresen figyeltük Weöres költészetének alakulását. A szerkesztőségen belül Koncsol volt a „Weöres-felelős”, ő szervezte meg a már említett 69-es látogatásunkat is, s neki köszönhető az is, hogy 1972-ben Weöres személyesen is ellátogatott hozzánk. A költő addig s azután is elsősorban verseivel volt jelen irodalmunkban, de jelentős tanulmányok is születtek róla költőink, kritikusaink tollából. 1972-ben személyesen is megismerkedett írótársadalmunk számos tagjával, sőt szlovákiai olvasóinak egy részével is: Pozsonyon kívül járt Nyitrán, s végig- kocsizta a Csallóközt. Itteni hatását mégis azon mérhetnénk le leginkább, hogy irodalmárainkat hogyan termékenyítette meg: hogyan él a költő bennünk, műveinkben?

De hát ki tudná számba venni... az alma arcait, az almáét, amely „mást mond az éhesnek s a jóllakottnak, és más a fán, a tálon és a szájban, végső tartalma vagy formája nincs is, csak él és éltet” (Vázlat az új líráról)? Pessoa, a modern költészet egyik legnagyobbika négy név alatt, négy álarc mögött írta verseit. Weöres verseiből hány Caeirót, hány Reist, hány Campost, hány álarcot és arcot lehetne kibontani? Minden bizonnyal sokszorosát a négynek. S e sok költőből számos ott van a mi költészetünkben is, Weöres számtalan arcából számos vonás ott van a mi költészetünk arcán is, de kritikus legyen a talpán, aki ezeket összegezi majd, az egyetlen weöresi életműre visszavezeti. Mert ennek az életműnek végső tartalma vagy formája talán nincs is, csak él és éltet.

A költő mindnyájunkat mélyen érintő halála után is egyre erősebben, egyre meszebbre vetve fotoszintetikus sugarait.

Bartusz György: Éjszaka