Irodalmi Szemle, 1989

1989/2 - HOLNAP - Szászi Zoltán: Érkezés után (elbeszélés)

Tudtam, ez az utolsó napom itthon, kész, passz, ki vagyok én, ki vagyok, de nagyon ám, de nagyon borulva. De borúra derű, meg ne feledkezzek Editről, akinek igen nagy szerepe van itthonról való távozásomban. Editbe szerelmes voltam, ő volt a kiszemelt áldozatom, akivel terhes szüzességemet el óhajtottam veszíteni, ami természetesen nem sikerült. Se nekem, se neki, úgy, ahogy elképzelte.

Tudnom kellett volna, hogy a vermut a férfiak libidójára nem a legkedvezőbb hatással bír, így hát az alkohol éppen úgy mennyisége, mint minősége folytán részleges impotenciát okozott nálam. Helyesebben részeges impotenciát.

Szabályszerű virágcsokorral mentem Edit elé, megvártam, míg végez a munkájával, elszívtam közben vagy harminc szál cigarettát, elvégre aki cigarettázik, az már férfinak számít, és törtem a fejem, hogyan is menjek rá a dologra. Áldott legyen neved, Bágyoni Attila doktor, szexológusok gyöngye, elméletben mindent tudtam a szüzsség elvesztéséről, csak hát... Csak hát akkor még nem tudtam, hogy kettőnk közül csupán én állok közel a szentekhez. Kell tovább mondanom?

Rettenetesen csalódtam mgamban, mielőtt beérkeztem volna, puff, oda minden patron! Nadrág vissza fel, bőröm a képemről, égés le! Edit pedig legalább huszonöt percig kacagott rajtam, majd lezuhanyozott, hogy lehűtse feltüzesedett testét, elvitt vacsorázni az egyetlen olyan helyre, ahol még este kilenckor enni lehetett, tizenegyig azt bizonygattuk egymásnak, milyen nagy köztünk a szerelem, háromnegyed tizenkettőkor, bocsánat, huszonhárom negyvenötkor felszálltam a kassai gyorsra. Ébredésemre csak egy fáradt kalauz volt kíváncsi Kassán, a pályaudvaron hajnali három után, de erre már igazán nem akarok emlékezni.

Itthon együtt éltem a családommal, amelyhez még két fivér is tartozott. Fivér, mert testvért nem mernék mondani, abból az okból kifolyólag, hogy az igazat megvallva nem is ismertem őket. No persze csak képletesen, de számomra a képletes felér a valóságossal. Amíg hosszú ideig oda voltam, nem hiányoztak. Munkát kerestem, persze haza kellett utaznom, itthon kilépnem a vonatból és a volt munkaadómtól, a városi közszennyezési hivataltól. Mindez gyorsan ment, vettem a zsákom, s különösebb gond nélkül belevágtam egész ruhatáramat. Lehet, hogy elfelejtettem mondani, de az atyám vándormadár élete meg az egyéb változások nem valami fényes ruhatárat biztosítottak számomra. Magamhoz vettem minden pénzem, megadtam a címem a haveroknak, aztán usgyi, világ, isten veled, márna világgá megyek alapon startoltam a valóságba.

Nem kellene sok hozzá, hogy meg is érkezzem, mert a valóság itt bent van. Mert a kezdet kezdetén vagyok, amikor még van jogom és erőm fogadkozni, hogy no, majd én, majd én megmutatom a világnak, hogy ki vagyok. Csakhogy ehhez a szent őrülethez kellene egy kis tehetség is meg tudás is, nálam meg csak az akarat van meg. Nem értek semmihez sem igazán, és mindenhez értek éppen úgy. Mindig, mindenhol, mindenben csak én vagyok, én lehetek önmagam megváltója. Szavak. Egzisztencia?! Az egész egzisztenciám annyi, hogy kétágú vagyok, és még vagyok.

Nem tudom pontosan, hogyan keveredtem Kassára, annyit tudok, hogy éltem ott majdnem két évet, privát időszámításom szerint viszont minimum tízet. Csattogtak a hétköznapok, a kilométerek a villamossíneken, ment nap nap után, hol üresen, hol némán, hol meg úgy éreztem, hogy ez a nagy élet. Egyszerűen nem tudtam egyedül maradni, nem tudtam szótlanul ülni és hallgatni, mindenbe belepofáztam, mintha értenék is hozzá, és amilyen hülye nagy szerencsém volt, néha nem is mondtam űrtverő marhaságokat, mert elkezdtek figyelni rám, elkezdtek baráti társaságokba hívni, amit én ugyan rettenetesen