Irodalmi Szemle, 1989

1989/2 - HOLNAP - Szászi Zoltán: Érkezés után (elbeszélés)

untam, de a csajok meg a potya pia miatt minden összeröffenésen ott voltam, és játszottam önmagam szerepét, amit ebben a számomra kitalált darabban sikerült is a tisztelt közönséggel, a baráti társaságokkal elhitetnem. Viszont volt egy hatalmas hibám, amit csak ma ismerek be tiszta szívvel, akkor talán ölni tudtam volna, ha valaki a szemembe mondja, mégpedig az, hogy el is hittem magamról, na most én már aztán akkora, de akkora nagy zseni vagyok, hogy olyan nincs több egész Közép-Kelet-Európában. Szerencsére mások is ezt hitték magukról. Igaz, nem sokáig voltam ebben az állapotban, a behívóm is tudta valahogy, mikor kell megérkeznie, így hát idejében eltűntein a porondról, a lányok megsirattak az állomáson, este meg már mással bújtak az ágyba. A jó öreg Vonnegut erre csak annyit mondana: „így megy ez!”

Ekkor már láttam Freudot kicicomázva, és akkor is, amikor a katedrán magyaráz a szexualitás tudatalattiságáról. Azóta is, ha látok egy almát, női mellhez hasonlítom, látok egy női mellet, és almához hasonlítom. Hinni kezdtem az ufókban, meg hogy Jézus az első űrhajós, meg reinkarnáció, telepátia, jaj de fáj a fejem, segítség, szaktársak, húzzatok vissza az önkívületből, nyugszik a nap, veres csíkokat ráncigái a fákra, megfojtja a madarakat, belehömpöiyög az ezredorvos injekciós fecskendőjébe, aranyszemmé változik, ami másodpercenként felvillan a szemhéjam belső oldalán, megvadítja az elektroencefalográ- fot, a nővérkéket a nagykórházban, a mentőket menet közben, gyutacsot rejtenek a számba, kirobbantják a fogsoromat, almát eszem, női mellhez hasonlít, mellet csókolok, almaíze van, magam vagyok a fogdában, magam, mint a sárga napraforgó szomorúsága, amit egy versben olvastam, amit behoztak ide a rácsok mögé, angyali kicsiny kezek, felszentelt kis kacsók, tintával kimásolták a verseskötetből, belecsempészték egy bibliába, ami most is velem van, minden utamra magammal viszem, ereklyém ez, bűneimre emlékeztet, arra, hogy elfelejtettem visszatenni az angyali kis kezekbe, amelyek segítettek nekem, és amelyekbe igazán, becsületszavamra, soha egy pillanatra sem voltam szerelmes.

Mindegy, elárulom, úgyis kiderült, kinyiffantam, amúgy is labilis idegrendszerem, morbid énem hatalomra jutott, és majdnem elpusztította önmagát is meg más ártatlan, de semmire sem jó embereket. A tanulság csupán annyi, ne ott keresd az igazságot, ahol azt hangoztatják, hogy ott van az igazság. Különben a cseh konyha nem volt rossz, a kórházból teljesen felhizlalva kerültem haza. A prágai főpályaudvaron sok volt az ember, csak erre emlékszem, meg arra, hogy a kísérő tizedes az ellenkező irányba indult egy kis fekete szabadságra, engem feladott a kalauznak, hogy vigyázzon rám, aminek az lett az eredménye, hogy Pardubice közelében már elkezdett magyarnótákat tanulni. Mármint a kalauz.

Ami igaz, az igaz, jó a cseh sör, csak éhgyomorra nagyon kifektet, Ostraván már aludtunk egymás vállán a kalauzzal, Zólyomban keltett fel bennünket a hideg meg a másnap. Megittunk egy nem éppen jó zólyomi sört, s a kalauz átadott egy kollégájának, aki hazafelé kormányozta az utasokat a kassai déli vonalon, méghozzá ugyanazon a járaton, amin annak idején elindultam részleges és részeges impotenciám után világgá, felfedezni a rejtett álmok rejtett birodalmát, zúzmarás december éjjelén, majdnem karácsony előtt. Ugyanabban a cipőben jártam, mint akkor, csak most már némileg ütődöttebben.

Megérkezni igazán utáltam, természetesen utáltam azokat is, akik vártak rám. Végül is nem várt rám senki: ugyanaz a lelketlen, arctalan tömeg a kassai pályaudvaron is, mint Prágában. Megérkeztem, és megérkeztem arra a szent földre, ahol próféta voltam bizonyos mértékig, arra a földre, amelyhez már egyáltalán nem fűzött semmi, maximum az átbeszélgetett éjszakák céltalansága