Irodalmi Szemle, 1989

1989/2 - KRITIKA - Csanda Gábor: Az irodalom időszerűsége (Karol Tomiš: Časovosť literatúry)

az elbeszélésnek, s az epikai tér realista színezetét gyarapítják. Egy kisebb fejezet foglalkozik a kötetben az alakok rendszerével, funkciójával. A szerző Vladimír Mináč megállapítását Idézi egy helyütt, aki szerint e korban „az Irodalomban három alaptípus szabványosult: a pozitív, a negatív és a habozó. Ezek a típusok Jellemzői ugyan az irodalomnak, de már kevésbé azok az élet szempontjából”.

Karol Tomiš elkészítette a regények cselekményének modelljét, amelyhez — mint kutatásai bizonyítják — a szerzők, ki kevésbé, ki jobban, de valamennyien igazodtak. Mivel diákkoromban magam is olvastam e regények egyikét-másikát — s bizonyára a tanulmánykötet (vagy ez írás) olvasói is —, hadd idézzem e modellt; a regényekről megmaradt emlékeim mindenesetre igazolják Tomis elméletét. íme a három fázis:

1. A regény történetének kezdetén a haladó erők képviselői a társadalmi feladatok valamelyikének megoldásáért kifejtett igyekezetükben egyedül állnak. A letűnő világ képviselői különböző akadályokat gördítenek útjukba. Az alakok többsége nem érti a kommunisták haladó eszméit, ezeket nem támogatja, illetve az osztályel- lenseg agitációjának hatására ellenzi.

2. A meggyőződés erejével, személyes példamutatásával és a szocializmus ellenségeinek leleplezésével a cselekmény folyamán a kommunisták fokozatosan megnyerik a még habozókat és ingadozókat.

3. A regény végkifejletében a kommunisták legyőzik az osztályellenséget, és az ábrázolt közösség megteszi a szocializmus felé vezető úton az első döntő lépéseket.

Az ábrázolt szituációk — írja a szerző

— az olvasó orientációját szolgálják: hogyan cselekedjék hasonló konkrét szituációban, melyik alternatívát válassza, ha döntésre kerül a sor. A kor regénytermésének elemzését a szerző Július Noge szintetizáló értékelésével zárja: „Mint a próza későbbi fejlődése bebizonyította, a megszakadt vagy elveszített kontinuitást is csak ezen az alapon lehetett folytam. Ezért nem megalapozott az ötvenes évek irodalmát és főként prózáját csak mint a korabeli dogmatizmus sematikus ábrázolását szemlélni.”

Az Irodalom fejlődése és a szövegvariánsok című fejezetben a szerző a társadalmi-politikai helyzet felvázolásakor utal a

kor irodalmának általános képére. Az irodalom alakulásának kezdeti fázisára az volt jellemző, hogy radikálisan elítélték mindazt, ami a születendő írásművészet szempontjából Idegennek, ellenségesnek vagy haszontalannak tűnt. Az irodalomnak e stádiumára leginkább negatívan az hatott, hogy száműzték a davista hagyományokat és Novomeský kultúrpolitikai koncepcióját. Más téren ugyanakkor a fejlődés bizonyos nyomai fedezhetők fel: az ötvenes évek vége felé sorra születtek a korábbi évek alkotásainak kritikus értékelései; lassan korrigálódtak az irodalmi kezdetek hibái, hiányosságai. A sematizmus ellen élesen és nyíltan az első alkalommal a Prágában 1954-ben megtartott országos írószöveségi értekezlet lépett fel. A nézőpontok felülvizsgálásának idején ismét jelentkezett a kulturális örökség tá- gabb értelmezésének igénye. Az érdeklődés középpontjába — paradox módon — ismét a lirizált próza került. A kritikusok közül Alexandar Matuška volt az, aki elsőként síkra szállt ennek a prózának a létjogosultságáért. Ebben a helyzetben tovább nőtt az olvasói és a szakmai érdeklődés a korábbi irodalmi irányzatok képviselőinek művei iránt. A kultúrpolitikai változások kísérő jelensége, valamint ennek kiadói vetülete az lett, hogy a lirizált próza alapvető kötetei gyors egymásutánban érték meg újrakiadásukat. Ilyen körülmények között jelent meg Margita Figuli Három gesztenyepej (Tri gaštanové kone) című kötetének hetedik (átdolgozott) kiadása 1958-ban, valamint az írónő első könyvének, egy elbeszéléskötetnek a második kiadása. Ezekkel a kötetekkel és szövegváltozataikkal foglalkozik Tomiš monográfiájának harmadik fejezete.

A népszerű Három gesztenyepej hatodik és hetedik kiadása közt több mint tíz év telt el, az írónő említett novelláskötetének újrakiadása pedig két évtizedet váratott magára. Ez idő alatt jelentős változások történtek mind a társadalomban, mind az irodalomban. A változások nem kerülték el a lirizált prózát, sem pedig Figuli alkotásait. A továbbiakban Tomiš a kiadások közti különbségeket és az új szövegvariánsok keletkezését vizsgálja. A három gesztenyepej módosított változatában elmaradt a bibliai nyelvezetű és hangvételű bevezető és az utószó. Ezeknek elsősorban stilisztikai funkciójuk volt. E szembetűnő változásokon kívül Figuli sok mindent módosított a prózájának lexikális és szintak