Irodalmi Szemle, 1989

1989/2 - KRITIKA - Csanda Gábor: Az irodalom időszerűsége (Karol Tomiš: Časovosť literatúry)

tikai felépítésében is. A tanulmányíró által legrészletesebben vizsgált kötet, a Kísértés (Pokušenie) a Števček-féle szlovák irodalmi kategorizáción belül az erotikus tematikájú művek közé tartozik. Ebben háromféle módosításról van szó: bizonyos részeket a szerző kihagyott, másokat átírt, végül pedig új részekkel bővítette az írásokat. A szöveg lexikális felépítését vizsgálva Tomiš megállapítja, hogy bizonyos szavak kihagyásával, átírásával a mondatok tömörebbek lettek, ugyanakkor változott a szóegységek asszociációs tere. Tomiš e valószínőleg legizgalmasabb fejezetben bemutatja a szövegmódosítások valamennyi, a mű szempontjából lényeges válfaját — természetesen példák segítségével, így az olvasó nemcsak a szövegeket, hanem azoknak funkcióit is megismerheti. Az elemzés részletezése, sajnos, e helyütt lehetetlen. A tanulmányban az olvasó egymás mellett találja az eredeti és a módosított szövegrészeket.

A tanulmánykötet utolsó fejezete az. elbeszélő és az elbeszélés különböző aspektusaival foglalkozik. Tomiš itt is főként a regényirodalom termékeire támaszkodik. A vizsgált anyagot elsősorban Alfonz Bednár Üveghegye (Sklený vrch), Jilemnický Gar am menti krónikáid (Kronika) valamint Mináč, Ján Johanides és mások művei képezik. Az epika specifikus kérdésköreit a szerző az 1945—1965 közti időszak prózai alkotásaiban tanulmányozza. Az egymásra építkező fejezetek közül a legérdekesebb az a rész, amelyben Tomiš a közvetlen elbeszélő, a történet elbeszélői idő jellegét és kölcsönösségét veszi szemügyre. Tomis szerint a mű felépítése szempontjából nagy jelentőségük van azoknak a korlátozásoknak, amelyekkel az írónak az ún. közvetlen elbeszélő (narrátor) biológiai, pszichológiai és társadalmi tulajdonságai miatt számolnia kell. Ezek a korlátozások annál érzékenyebbek, minél inkább különbözik a narrátor (mint embertípus) a megalkotójától. Ennek a folyamatnak az írásos vetülete, ha — mondjuk — az író a külső és belső történést váltogatja. Jilemnický művében például a külső cselekmény dominál, ám a legtöbb szerző esetében a kettő egyensúlyban van. Johanides ezzel szemben pszichológiailag színezi a közvetlen elbeszélőt. Az egyéb narratív módszerekkel szemben az én-formának vannak bizonyos sajátos vonásai, már ami a belső cselekmény ábrázolását illeti. Jellegéből adódó vonás, hogy a közvetlen elbeszélő csak arról számolhat be ..autentikusan“, ami a tudatában történik vagy történt. A belső cselekmény közvetlen képéről beszélhetünk akkor is, ha az elbeszélő személyén keresztül közösségi, érzelmi vagy gondolati folyamatokat fejez ki az író. A többi szereplőhöz képest a közvetlen elbeszélő a külső megfigyelő pozíciójában szerepel. Ezt a kompozíciós elvet azonban az írók nem mindig veszik figyelembe; több helyen kilépnek a közvetlen elbeszélési formák kereteiből, és hőseik belső világát egy „mindentudó elbeszélő” szemszögéből ábrázolják, aki minden alakba „belelát“. A közvetlen elbeszélés. írja Tomiš, gyakran él a dialógus eszközével, határesetben pedig a dialógushoz hasonlít. Mináč némely regényében a szöveg fő építőeszköze a dialógus, amely ilyenkor funkcióit tekintve többszörösen megterhelt (jelentésében, kompozíciójában, esztétikailag stb.). Az én-forma monológtípusai közül a legyakoribb a narratív (elbeszélt) monológ. Az írók közül sokan az ún. írott monológ stílusjegyeit részesítik előnyben. Ennek formai megoldása lehet levél, jegyzet, krónika, napló, emlékirat és egyéb. A felsoroltakat írásbeli megnyilvánulássá bizonyos foglalkozási és formai jelek teszik, amelyeket az írók az irodalmon kívüli írásos megnyilatkozásokból vesznek át. Ilyen többek közt a dátum, megszólítás, a levelet bevezető és záró formulák stb. Gyakran maga az író közli nyilatkozatának műfaját, s különféle módszerekkel sugallja az olvasónak, hogy az a szöveget mint levelet, naplót, krónikát stb. értelmezze. Az elbeszélés konkretizálását szolgálják a felsorolt jeleken kívül a fabulának az elbeszélési folyamatban — időben és térben

— összefüggő elemei. A fejezet záró részében Tomiš a cselekmény ideje és a cselekmény elbeszélésének ideje közti viszonyt tárgyalja.

Összegezve az eddigieket elmondhatjuk, hogy ez a monografikus tanulmánykötet, mint ebből az ismertetésből is kiderül, a szlovák próza fejlődése iránt általában, illetve szakmailag érdeklődő olvasóknak egyaránt ajánlható. Karol Tomiš ebben a könyvében mindannak szintézisét adja, ami a felszabadulás utáni szlovák szocialista prózairodalom alakulásával, nehézségeivel, fejlődésével, s tulajdonképpen lét- jogosultságával kapcsolatban elmondható. Teszi mindezt nagyon szemléltetően, mű- központúan, felhasználva a szakirodalom és a modern irodalomelmélet e témával