Irodalmi Szemle, 1989

1989/2 - KRITIKA - Csanda Gábor: Az irodalom időszerűsége (Karol Tomiš: Časovosť literatúry)

amelyek a valóságot ábiázolták volna, hiányoztak. Sokáig bizonytalan volt a davis- ták haladó mozgalmának értékelése s a szocialista realizmus kibontakozásának több kérdése is. Stagnál vagy erjed az irodalom? — vetette fel a kérdést Alexander Matuška Monte Cristo grófja Mártonban című írásában. így történt, hogy az „angyali földek” vitája után ismét egy irodalmi fórum mozdította ki holtpontjáról az alkotókészséget, új lehetőségeket kínálva fel neki. A Nové slovo irodalommal kapcsolatos vitaindító kérdéseire adott válaszaikban az írók és a kritikusok az aktuális művészeti feladatokra reagáltak; többek közt Peter Jilemnický, Daniel Okáli és Michal Chorváth írásai kavarták fel az irodalom eladdig csendes vizeit, s (mint később megmutatkozott) hatottak ösztönzőleg a marxista felfogású irodalmiság kezdeteire.

Karol Tomiš tehát felvázolja az irodalmi élet új kezdeteit, s teszi ezt polémiák s az irodalmi pezsgés korhű bemutatásával. Ezzel, valamint a művekre támaszkodó példaanyaggal ábrázolja plasztikusan a modern szlovák prózairodalom szárnybontogatását.

A következő fejezetet a szerző az 1949— 1953 közti időszak regényeinek szenteli. Ekkoriban regények hosszú sora látott napvilágot. Valamennyi a szocialista társadalomban végbemenő forradalmi folyamatokra reagált, vagy ezeknek nyomait viselte magán, attól függően, mely szemszögből közelítjük meg a témát. Hogy ez az időszak sem volt problémamentes, arra jellemző František Hečko későbbi vallomása korabeli regényének keltkezésével kapcsolatban: „Bár az írószövetség 1951 májusi összejövetelén engem senki sem bírált, nem került el engem sem a félelem: a számtalan jóakaró s a nálamnál is jobban megriadtak tanácsára regényemből bekezdéseket, oldalakat, egész fejezeteket hagytam ki. A félelem, hogy jól cselekszem-e, a bizalom (mely nélkül nehéz alkotni] hiánya — mindezek együttesen azt eredményezték, hogy regényemet csak nagy fájdalmak árán tudtam befejezni.“ Tomis az említett években megjelent műveket alapos vizsgálat tárgyává teszi. Kutatásai kiterjedtek a regények irodalom- elméleti, stilisztikai, nyelvtudományi és esztétikai aspektusaira. Ezzel kapcsolatban részletesen tárgyalja a művek nyelvezetét. Megállapítja, hogy az alkotások szerkezetének egyéb (eszmei, tematikai,

kompozíciós) alkotóelemeihez hasonlóan a nyelvi felépítésüket is determinálták a kor meghatározta posztulátumok és esztétikaistilisztikai normák. Általános érvényességgel elmondható, hogy a szerző által vizsgált szövegek nyelvezetének nem tulajdonítottak alkotóik különösebb esztétikai funkciót. A kor ismertében mindez érthető is: a nyelvi kifejezésnek esztétikai nyo- matékot adni olyan körülmények közt, amikor ez a formalizmus megnyilvánulásának számított, nem volt kívánatos. Egy korabeli elmélkedést idézve: „A következetesen realista író számára a szó célja kizárólag a funkció.” Karol Tomis ehhez csak annyit fűz hozzá, hogy a művek nyelve „arra törekedett, hogy ne vonja fel magára különösebben a figyelmet“. Az esztétikai jelöletlenséggel szemben a regények nyelve az érthetőség, a realizmus és a népiség hármasságának jegyében formálódott. Emiatt a művészi ábrázolásmód a nyelvi-stilisztikai megformáltság számos eszközével lett szegényebb.

Hasonlók a vizsgálódás eredményei a regények cselekményét és epikai sajátosságait illetően is. Mint a szerző megállapítja, a társadalom fejlődése optimista világlátást eredményezett, s ennek következtében a vizsgált regények — az egyébként is ritka mellékmotívumok kivételével

— nem ábrázolnak tragikus emberi sorsokat, sem regresszív folyamatokat. A fabula a közösség szemszögéből nézve mindig szerencsésen végződik. Ha a regény történetének folyamatában valamelyik szereplőt, hőst szerencsétlenség éri is, a kollektív boldogságban ő is megtalálja saját boldogságrészét. Bár a művek felmutatták az építés során keletkezett értékeket, nem tudták megragadni, mint ahogy ábrázolni sem a valóság fejlődését annak bizonyos fokán. Ugyanakkor a jövőt a „forradalmi romantika szellemében jelenítették meg. S ez a feladat — teszi hozzá Tomis —, tehát a homályosan fejlődő jövőnek konkrét formáit adni, korántsem volt könnyű”.

A regények epikai terét tekintve Tomiš szerint a szerzők nagyon ritkán élnek az alakok jellemzésekor a természeti motívumok felhasználásával. Arra a következtetésre jut, hogy mivel a regények elsősorban a cselekményen alapulnak, felépítésükben is a cselekmény elbeszélése szub- domináns. Az ábrázolás, tehát a természet képe sem szerveződik bennük terjedelmesebb és zártabb passzusokba. Az ábrázolás elemei így csupán szerves részecskéi