Irodalmi Szemle, 1989
1989/2 - KRITIKA - Csanda Gábor: Az irodalom időszerűsége (Karol Tomiš: Časovosť literatúry)
Csanda Gábor Az irodalom időszerűsége A magyar olvasónak is régi Ismerőse az irodalomtörténész Karol Tomis, akinek Časovosť literatúry (Az irodalom időszerűsége) című monografikus munkája a szlovák szocialista realista próza 1945-töl 1965-ig tartó időszakának fejlődésképét vázolja fel. A kötet fejezetei közül némelyek a korábbi években láttak napvilágot különböző gyűjteményekben vagy szakfolyóiratok hasábjain; itt azonban átdolgozott, bővített formában kerülnek a szakemberek, a diákság s a szélesebb olvasó- közönség kezébe. Mindenképp szerencsés azonban, hogy a négy, eredetileg önálló, más-más időszakot és témát felölelő tanulmány közös megvilágításba kerülnek, s a tematikai körök egymásutánisága, felépítése bizonyos kontinuitást eredményez. A szlovák szocialista próza problémáinak szentelt három fejezet előtt a kötet vagy félszáz oldalon tárgyalja „az irodalom és az irodalmi élet marxista koncepciójáért folytatott harcot 1945—1948 között” — hogy a szerző alkotta címmel éljünk. E fejezet behatóan foglalkozik azokkal az írócsoportokkal és mindazon társadalmi rétegek irodalmi ábrázolásának kezdeteivel, amelyek a felszabadulás után számításba jöhettek. A fejezet legértékesebb részei közé tartozik az, amelyben a szerző a harmincas években szárnyait bontogatni kezdő avantgardista irányzatok 1945 utáni útkeresését tárgyalja. Mint azt Tomis megállapítja, a későbbi években differenciálódó ún. lirizált próza az új társadalmi -környezetben krízisét élte. Az írócsoport (Figuli, Zelinová, Karvaš stb.) ekkor napvilágot látott művei még a felszabadulás előtti évek termékei — annál is inkább érezhetővé vált elégtelen adekvátságuk az új társadalmi szükségletekkel szemben. Erre az időszakra esik az a vita is, melyet Hana Zelinová Angyali föld (Anjelská zem, 1946) című műve váltott ki, s természetesen Jozef Felix vitaindító írása, amelyben kifogásolja a lirizált próza kiszakadását a társadalmi-szo- ciális kontextusból, s rámutat az alkotások és a valóság közt tátongó szakadékra: „A legutóbbi prózai művek kapcsán az olvasó egyfajta fantasztikus valóságban, «Babilon országában« (célzás Figuli történelmi regényére — Cs. G.J, «angyali földeken« találja magát, tehát egy olyan művészi valóságban, ahol a mozgató erő egyedül az író alkotóképessége (...), több száz kilométerre a mi valóságunktól, átlépve a jelen emberének problémáin, amelyekről már nagyon szeretnénk valamit hallani.“ A lirizált próza végül is gyökereit veszítette — az irányzat különböző ágai letöredeztek a kor prózairodalmának törzséről. Ebben az időszakban ugyanis programszerűen az irodalmi mű közérthetőségét tűzték ki célul. Ladislav Novomes- ký azonban hangsúlyozta, hogy nem a műveknek kell a társadalmi rétegek színvonalához, műveltségéhez, fogékonyságához alkalmazkodniuk; a közvetítés feladata a nevelő és felvilágosító munkára hárul. A korszak átmeneti jellege, valamint az óhajtott és feltételezett irodalmi változások éles ellenétben álltak a rosszul felfogott normateremtő igyekezettel. Előtérbe került az életanyag, a különböző módokon és formákban kifejezendő útkeresés szükséglete. Novomeský, akinek kitűnő érzéke volt az irodalom és a művészetek fejlődésének dialektikájához — költőként, s a politikus és államférfi szerepében is —, következetésen síkraszállt az avantgardiz- mus (és az ún. laboratóriumi művészet) létjogosultságáért. Vallotta, hogy áz irányzatok egységesítő elvéül, közös alapjául a marxista-lémnista világnézetnek kell előlépnie. Ugyanakkor az is igaz, hogy a maradandó értékű művek megtalálták az utat a kor olvasója felé, s a kritika is értékelte progresszivitásukat. Ilyen volt például — se téren csaknem egyedül — Rudolf Fabry Az én az valaki más (Ja je niekto iný, 1946) című verseskötete, amely Felix szerint a szürrealista antiintellektualizmus cáfolata. Sajnos, az irodalmi életnek ezt a szakaszát inkább jellemezte a viták szülte sokféle recept és tanács, ám a művek,
