Irodalmi Szemle, 1989

1989/2 - KRITIKA - Jaroslava Pašiaková: Az irodalom igaza vagy az irodalmár varázsa? (Rákos Péter: Az irodalom igaza)

országrész közvéleményét befolyásolja, számos irányító ösztönzést ad, és mozgolódása visszhangot kelt a szomszédos Magyarország és az erdélyi magyarság széles rétegeiben is, foglalkoztatva sajtót, ifjúsági csoportokat, népművészeti szakembereket, parlamenti szónokokat... széles hullámgyűrűket verve fel a társadalmi, politikai és szellemi élet szintjén?” (270. old.). A szerző logikusan vonja le az egyetlen lehetséges konzekvenciát: a Sarló elsősorban szellemi és erkölcsi magatartás volt, mely tudott vonzani,

sugározni, arányokat sejteni.” (270. old.) Azt hiszem, ez lényegre tapintó megállapítás. Magam is többször írtam a Sarlóról, és mindig hangsúlyoztam: el kellene gondolkodni azon, hogy ennek az első „nemzetiségi” magyar értelmiségnek (amelynek nagyobb pszichikai, nyelvi, hagyományokban megcsontosodott nézetbeli különbségeket, sőt akadályokat kellett leküzdenie, mint a mai fiatal értelmiségieknek) miért nem akadtak a II. világháború után követői, miért nem bontakozott ki egy új, vagy régi-új mozgalom a Sarló szellemében, amely tovább folytatta volna nemzeteink fiatalságával a dialógust kultúráról, örökségről és küldetésről a közös szocialista hazában. A feleletet részben megtaláljuk a szerzőknek, a mozgalom autentikus tanúinak a kiadványban közzétett tizenkét tanulmányában, például Ferenczi Lászlónak a Sarló megalakulási lehetőségeiről szóló írásában vagy Nagyidai Ernő („...a magyarság nagy megújhodása és egységesülése nem a környező népek rovására, hanem csakis Kelet-Európa fejlődési irányában az itt élő népek közös érdekeinek javára történhetik”), Dobossy László („A Sarló célja a szociális felelősségű modern kisebbségi magyar értelmiség megteremtése”), és a Sarló ideológusa, Balogh Edgár („A népszolgálat... értelmiségi fokozatain át a nemzeti öntudat és szabadságtörekvés eszmei igényeiből kiindulva el lehetett érkezni a lenini normákig...”) véleményében.

Kevesen vagyunk, akik a Sarlóval kapcsolatban mindenekelőtt két dolgot hangsúlyozunk, amelyeket Rákos Péter is oly találóan és hangsúlyozottan kiemelt: a nemzetiségi és kisebbségi egyenlőségért vívott harc szorosan összefüggött a szociális harccal és a magyar konzervatív körök irredenta jelszavai ellen vívott harccal is. A sarlósok voltak azok, akik az együttélés konstruktív modelljének kialakítására törekedtek, a kölcsönös kulturális és nyelvi közeledés alapján, s végső céljuk a szocializmus volt, ahogy azt az 1931-es kongresszusi kiadványukban olvashatjuk (Az újarcó magyarokról — a szocializmusig], Ebben a szellemben üdvözölte kongresszusukat Julius Fučík is, mert nyilván már akkor felismerte azt, amit Rákos is hangsúlyoz: „Azt az érvet, hogy egy nemzet sem lehet igazán szabad, amelyik elnyom egy másikat, fellelhették Marx írásaiban is, de azok közülük, akik már némileg elsajátították a cseh és a szlovák irodalmat, ismerhették Ján Kollár megszövegezésében is: csak az méltó a szabadságra, aki megbecsüli a másét. Tehát egy nemes stratégia ért fokozatosan meggyőződéssé a sarlós fiatalokban, s ezért kellett, hogy szakítsanak a régi Magyarország uralkodó köreivel s az általuk sugalmazott csehszlovákiai magyar ellenzékiséggel, mely meddő irredentizmust hirdetett, de egyetlen épkézláb tanáccsal sem tudott szolgálni. Ez véleményünk szerint igen lényeges körülmény: a jól felfogott érdekre alapozott, abból származtatott eszmény mindig is életerősebb, reálisabb volt, mint a légből kapott, költött, ködös, romantikus ideál” (272—273. old.).

A sarlósok a közeledést, egymás kultúrájának megismerését Bartók szellemében értelmezték. Az elsők voltak, akik érdeklődtek a cseh és a szlovák kulturális élet iránt

— előttük talán csak Gömöri Tamás Jenő foglalkozott ezzel a Tűz folyóirat hasábjain, persze más pozícióból —, s élményeiket és tapasztalataikat közvetítették a magyar nyilvánosság felé. De tovább is léptek: a szocializmus felé haladtak, és megtanultak azoknak a nemzeteknek a nyelvén, amelyekkel közös hazában éltek. Tanulmányozták történelmüket, kultúrtörténetüket, igyekeztek megérteni mentalitásukat és az egyenlőtlen feltételeken alapuló történelmi együttélésből fakadó nemzeti türelmetlenség megnyilvánulásait. Nyílt és gyümölcsöző párbeszédre törekedtek a cseh és a szlovák kulturális élet képviselőivel, tudatosítva, hogy a közeledést nem elhallgatással, hanem a meg nem értés, a nemzeteinket egymással gyakran szembeállító tragikus megtorlások okainak mélyreható elemzésével lehet elérni.

A forradalom költőjének, Petőfinek, a forradalmi demokrata Táncsicsnak, az új idők heroldjának, Adynak a szellemében — szűkebb hazájukon túllépve — európai látókörükkel hatottak határokon belül és kívül.

A maga többéves működésével a Sarló a legaktívabb ifjúsági mozgalmak közé tartó