Irodalmi Szemle, 1989

1989/2 - FÓRUM - Lacza Tihamér: Tágítsuk köreinket...!

tudomást nemhogy Juhász Ferencről, Robbe-Grilletről vagy Sotoláról, de még Szabó Lőrincről, Lorcáról vagy Neumannról sem.”

Kemény szavak, s kemény bírálat — vitathatatlanul. A költő mondandóját az indulat is hevíti, s igazát inkább hiszi, semmint bizonyítottnak vélné, de alig egy-két év múlva már a számok is őt fogják igazolni. Az Irodalmi Szemle 1965. évfolyamának 6. számában Kardos István A magyar nemzetiségű dolgozók kulturális színvonalának minősítése címmel közöl egy felmérést, amelyet 24 dél-szlovákiai magyar településen végeztek 150 adatgyűtjő bevonásával. Ez a vizsgálódás sok mindenre kiterjedt, kezdve az iskola- és üzlethálózat sűrűségével, az anyagi lehetőségeken és életkörülményeken át egészen a művelődés és az olvasás igényéig. Ezt a felmérést a 7. számban egy újabb követte: ebben a Nyitrai járás tanítóinak helyzetét vizsgálta meg a szerző, s a kapott adatokból megpróbált néhány általánosabb megállapítást is megfogalmazni. A felmérés meglehetősen elszomorító képet festett a pedagógustársadalomról, s érthető, hogy heves reagálásokat is kiváltott, amelyeknek a lap később helyet adott. A következő esztendőben — 1966-ban — egy újabb Kardos-dolgozat arra döbbentett rá, hogy a magyar iskola- hálózat körül is igen sok a tennivaló. Ekkor olvashattunk először arról, hogy a csehszlovákiai magyarok továbbtanulási kedve és lehetőségei jóval alatta maradnak a szlovákiai átlagnak. 100 lakosra jóval kevesebb közép-, illetve főiskolára járó magyar jut, mint szlovák. Egy másik cikk — szerzője Mózsi Ferenc — elismeri ugyan a számok igazságát, de 3-4 éven belül gyökeres javulást helyez kilátásba: 1969-re elérjük a szlovákiai átlagot. Sajnos ez a prognózis nem teljesült, s az a lemaradás, amelyet Kardos dolgozata 1966-ban kimutatott, az elmúlt húsz év alatt szinte alig csökkent. Ebből is érezhető, milyen nagy próbatételt jelentett a csehszlovákiai magyarság számára a Cse- lényi által megfogalmazott program valóra váltása. Értelmiséget, akár a föld alól is! E célért az Irodalmi Szemle valóban mindent elkövetett, s nemcsak ágált, hanem anké- tokat és kerekasztal-beszélgetéseket is szervezett, ahol a résztvevőkkel közösen kereste a megoldást. Ezzel egyidejűleg azonban a magyar szakmunkásképzés súlyos hiányosságai is terítékre kerültek, s persze az egyéb problémák is. Egyik-másik számban a szép- irodalom szinte a háttérbe szorult.

Mai szemmel értékelve ezeket a húsz évvel ezelőtti felméréseket és problémafelvetéseket, azt kell leszögeznem, hogy megállapításaik döntő többsége ma sem veszített időszerűségéből. Sajnos az a szociológiai műhely, amely a számunkra oly fontos munkát elkezdte és éveken át végezte, ma már nem létezik. Pedig minden területen érezzük a szükségét. A pontos adatok és a célirányosan végrehajtott felmérések nélkül képtelenség reális képet kialakítani önmagunkról, a csehszlovákiai magyar társadalom egyes rétegeiről. S amikor ezt mondom, nem önös érdek vezérel: értelmiségünk megoszlása és számaránya össztársadalmi szempontból is fontos lenne, a csehszlovákiai magyarság rétegződésének, műveltségi szintjének és anyagi helyzetének a valós ismerete az ország gazdasági szempontjából sem lehet közömbös. Csak sejteni lehet például, hogy a hatvanas évek második felétől jelentősen megnőtt a csehszlovákiai magyar műszaki értelmiségiek aránya. De hogy ez hány embert is jelent konkrétan, azt senki sem tudja, mint ahogy azt sem, vajon a magyar műszaki szakemberek hány százaléka dolgozik szűkebb pátriájában, talált-e mindenki munkalehetőséget ott, ahonnan útnak indult egykor?

Azzal kezdtem előadásomat, hogy az Irodalmi Szemle már az indulásakor tudatosan felvállalta a csehszlovákiai magyar értelmiség legszélesebb rétegeinek mozgósítását. Ezt a feladatát, ha nem is mindig egyforma erőbedobással, de igyekezett tisztességgel végrehajtani. Három évtizedes léte alatt azonban írónemzedékek sora lépett be az irodalomba, így az irodalmon kívüli szellemi szférák fokozatosan kiszorultak a lapból, noha helyenként még ma is olvashatunk helytörténeti vagy néprajzi dolgozatot hasábjain, s nagy ritkán még a futurológia vagy a természettudomány is betéved oda.

Be kell látnunk azonban, hogy ma már kevés nekünk ez a lap. Paradox helyzet, de épp az Irodalmi Szemle következetes programvállalása vezetett el oda, hogy megfogalmazzuk: egy úi folyóiratra lenne szükségünk, ahol azok a csehszlovákiai magyar értelmiségiek kapnának publikálási lehetőséget, akik néprajzzal, történeti kutatásokkal, szociológiával, filozófiával, művelődéstörténettel stb. foglalkoznak. A kolozsvári Korunk vagy a budapesti Valóság lehetne ennek az új lapnak a modellje. De itt vannak a természettudományok és a műszaki tudományok művelői; az orvosok, az agrárszakemberek*