Irodalmi Szemle, 1989
1989/2 - FÓRUM - Lacza Tihamér: Tágítsuk köreinket...!
En alig tíz évvel vagyok idősebb az Irodalmi Szemlénél, az indulás idején tehát nem tartozhattam az olvasói közé, a lap hőskoráról legföljebb hallomásból és mások cikkeiből informálódhattam, s tulajdonképpen csak akkor nyílt rá alkalmam, hogy elmélyedjek a húsz-harminc évvel ezelőtti számokban, amikor elvállaltam ezt az előadást. Ezért talán nem lesz érdektelen, ha megosztom önökkel benyomásaimat és észrevételeimet. Először is meglepetésemnek kell hangot adnom. Igen, meglepődtem, amikor belemélyedtem az első évfolyamokban közreadott cikkek egyikébe-másikába, hiszen én valami dadogást, fésületlen mondatokat vártam, s ehelyett erőtől duzzadó, öntudatos sorokat és bekezdéseket olvashattam. Az Irodalmi Szemle kezdettől fogva harcias volt, s ez a tulajdonsága csak megerősödött az évek múlásával. Vállalta nemcsak a csehszlovákiai magyar irodalmon belüli konfrontációkat, hanem a szlovák írókkal folytatott polémiákat is, gondoljunk csak például a Mináčcsal folytatott vitára vagy a Fábry Zoltán Antisematizmus U c. írásának közlése nyomán támadt szóváltásokra Juraj Zvara és a csehszlovákiai magyar írók között. A hatvanas években nyílt arra lehetőség, hogy közelebbről is megvizsgáljuk az 1945 utáni időszak eseményeit, amelyek óriási traumaként éltek a legtöbb csehszlovákiai magyarban, s amelyek regényekért kiáltottak már jó ideje, hiszen csak úgy lehetett emléküktől megszabadulni, ha mód nyílik arra, hogy kibeszéljük őket magunkból. Nemcsak a szépirodalom vette bonckés alá ezt a korszakot, a publicisztika is egyre élénkebben kezdett iránta érdeklődni, s ez a mozgás már azt is jelezte, hogy elérkezett az ideje az említett időszak objektív értékelésének és tudományos igényű történeti feldolgozásának. Sajnos ez mindmáig nem történhetett meg, legalábbis a témával foglalkozó írások nem itt kaptak publicitást. Más történelmi időszakok is élénken foglalkoztatták a Szemle szerkesztőit, s nyilván ennek köszönhetjük azokat a tanulmányokat, amelyeket néhány szerző a lap hasábjain közreadott. Dr. Fogarassy László igen termékenynek bizonyult, a Magyar és a Szlovák Tanácsköztársasággal foglalkozó dolgozatai például igen alapos tárgyismeretről tanúskodnak. Sas Andor történészi munkásságából is ízelítőt kaphatott annak idején az olvasó, s természetesen sorolhatnám a neveket, de nem ez volt a célom, csupán utalni szerettem volna rá, hogy a Szemle egy létező és jogos igényt elégített ki ezzel. Hogy mégsem vált a történetírás műhelyévé, azt gondolom nem kell részletesen magyaráznom: ehhez szűknek bizonyultak a keretei. Ugyanezen okok miatt nem lehetett a néprajzosok igazi fóruma sem, jóllehet sokan jelentettek meg az Irodalmi Szemlében néprajzi tárgyú dolgozatot az évek során, többek között Ág Tibor, Méryné Tóth Margit, Csáky Károly vagy Liszka József. Sajnálatos, hogy ez így történt, hiszen a csehszlovákiai magyar néprajztudomány már évtizedek óta, de különösen az utóbbi években eljutott oda, hogy mind mennyiségileg, mind minőségileg olyan eredményeket mutasson föl, amelyek minden bizonnyal jelentősen gazdagítanák az egyetemes magyar etnográfiát. Komoly publikálási lehetőségek híján azonban az erőforrások elapadhatnak, s az még a jobbik eset, ha a közlésre valahol mégiscsak lehetőség nyílik. De ez már nem épülhet be hiánytalanul szellemi életünkbe. Pedig az Irodalmi Szemle mindig azon munkálkodott, hogy mozgósítsa a csehszlovákiai magyar értelmiséget. Érdekes felidézni egy cikket, amelyben szinte programnyilatkozatként fogalmazódott meg ez a célkitűzés. Az írás szerzője Cselényi László, a megjelenés éve: 1963. „Le kell számolni minden olyan elmélettel — szögezi le Cselényi —, mely kisebbrendűségünket kívánja bizonygatni. Le kell számolni a Jókai-kultusz- szal, le kell számolnunk a piroscsizmás népmővésziesdivel, le kell számolnunk az operett-kultusszal! A kérdés csupán az, ki kezdje ezt a könnyűnek egyáltalán nem ígérkező feladatot? Értelmiséget! Csehszlovákiai magyar értelmiséget kell teremtenünk akár a föld alól is, ha nem ma, holnap, de semmiképpen sem holnapután. Kezdeni a tanítóképzés megreformálásával, folytatni az általános iskolák tananyagának ésszerűbbé tételével, s befejezni kulturális fórumaink (újságok, kiadók, színház, rádió) felelősségtudatának fel- ébresztésével! Elképzelhetetlen, hogy újságjainknak tizenöt éven keresztül ne legyen egyéni véleményük a világról, hogy egyetlen színházunk még ma is, Brecht és Dürrenmatt korában, a tizenkilencedik század végén, legjobb esetben a huszadik század elején, Molnár Ferenc, Heltai Jenő világánál tartson, s hogy irodalmunk még mindig csak üvegbúrán keresztül vegyen tudomást kora nagy világirodalmi forrongásairól, s hogy Erdélyit, Sinkát vagy Tamási Áront fogadja el egyedüli mestereinek, ne véve
