Irodalmi Szemle, 1989

1989/2 - FÓRUM - Lacza Tihamér: Tágítsuk köreinket...!

mokban szép számban feltűnnek olyan írások, amelyek egyértelműen jelzik: a lap komolyan veszi eredeti célkitűzését, teret biztosít azoknak is, akik a szellemi élet más területein munkálkodnak, s mondanivalójukat magyarul szeretnék publikálni.

A Szemle indulásának körülményeit, gondolom, nálamnál hivatottabbak felvázolják majd, mégis szükségesnek tartom, hogy röviden szóljak értelmiségünk helyzetének és sorsának alakulásáról az 1945—1958 közötti időszakban, hiszen enélkül nehezen volna érthető, hogy miért csak egy évtizeddel a jégtörő február után sikerült — többéves csatározások eredményeként — útjára indítani a most jubiláló lapot. A két világháború közötti időszakban kibontakozott csehszlovákiai magyar szellemi élet fejlődését Csehszlovákia feldarabolása megszakította, a Szlovák Államban maradt magyar kisebbség irodalmi és szellemi élete az előző korszakhoz viszonyítva igencsak szerény volt, s ha teremtett is figyelemre méltó értékeket, nem tekinthetjük az 1938 előtti és az 1945 — vagy inkább 1948 — utáni csehszlovákiai magyar irodalom közötti folytonosság letéteményesének. A csehszlovákiai magyar irodalmat alapozó nemzedék tagjai közül az 1945 utáni években csupán mutatóba maradt itt néhány aktív (Forbáth Imre, Fábry Zoltán, Egri Viktor, Szabó Béla) és néhány passzív, az új körülmények között önként vagy kényszerűségből némaságot vállaló tollforgató. A többieket elsodorta a történelem vihara. Sokan elpusztultak a háborúban, akik pedig túlélték: Magyarországon vagy a világ más tájain telepedtek le. Az irodalom azonban nemcsak alkotókból áll, hanem olvasókból is, tehát a kommunikáció csakis akkor lehetséges, ha az alkotói üzenetet valakik felfogják és befogadják, akik elolvassák és értékelni tudják az írók műveit. Ennek a befogadó értelmiségi rétegnek a sorait is alaposan megtizedelték a háborús és a háborút követő évek tragikus eseményei. Hogy ez milyen csapást okozott a csehszlovákiai magyarságnak, azt valójában még ma sem tudjuk pontosan. A magyar nemzetiségű tanítók és tanárok mintegy 90 százalékát Magyarországra kényszerítették, de a kultúra és az irodalom támogatására olykor nem is csekély anyagi áldozatokat hozó parasztság sorait is megritkították, illetve megfosztották anyagi lehetőségeitől. E folyamatnak csupán a betetőzése volt a magyar hivatalnoki réteg teljes felszámolása, azé a rétegé, amely az irodalom legfőbb támogatója és fogyasztója volt, és soraiból került ki az írói utánpótlás jelentős része is. Az 1948-as kedvező változásokat eredményező fordulat számos lehetőséget teremtett ugyan a csehszlovákiai magyar irodalmi és szellemi élet kibontakozásához, de a személyi kultusz évei másfajta megpróbáltatásokat tartogattak a még csak formálódó, könnyen sebezhető és igencsak foghíjas csehszlovákiai magyar értelmiségnek.

Az új csehszlovákiai magyar írótársadalom zöme faluról jött a nagyvárosba, egy olyan közegbe, amelynek életvitele és urbánus szellemisége idegen volt számára. A városi kispolgárság sem tudott mit kezdeni a parasztivadékokkal, s persze az általuk létrehozott irodalommal sem, így íróinknak nemcsak új irodalmat kellett teremteniük, hanem egyszersmind új olvasóközönséget is fel kellett nevelniük. Felülről a sematikus kultúrpolitika, alulról a maradi közízlés gyakorolt nyomást íróra és irodalomra, s ebben a présben legföljebb csak vergődni lehetett. Az ötvenes évek első fele az irodalom újraalapozásának jegyében telt el. Csupán jelzem, hogy íróinknak és értelmiségünknek ezenkívül fontos gazdasági és politikai feladatok végrehajtásában is részt kellett venniük; ott voltak a szövetkezetek alapításánál, a gyárak, a vízierőművek, az országutak és vasútvonalak építésénél. Csoda-e hát, hogy épp a legfontosabbra, az önösszeszedésre alig maradt idő és energia?

A társadalmi folyamatoknak az SZKP XX. kongresszusa jelölt ki új medret, és a de- mokrat:-11rtdó légkörben már hangosan is megfogalmazódhatott egy magyar irodalmi folyóirat létrehozásának az igénye.

Az Irodalmi Szemle már indulása pillanatában különbözött minden akkori magyar irodalmi folyóirattól, hiszen szolgálta a csehszlovákiai magyar irodalom ügyét, ugyanakkor a maga szerény lehetőségéihez mérten figyelte a közelebbi és a távolabbi világ irodalmi eseményeit és beszámolt róla olvasóinak. A cseh és szlovák irodalom — ezt minden túlzás nélkül állíthatom — nagyon sokat köszönhet a Szemlének azért az áldozatos és kitartó munkáért, amellyel a cseh és szlovák, illetve a magyar nép közötti szellemi áruforgalmat előmozdította. Tény, hogy a magyarra fordított külföldi irodalmi alkotások közül a cseh és a szlovák írók művei igen tekintélyes hányadot tesznek ki, s ez mindenekelőtt a csehszlovákiai magyar írók és az Irodalmi Szemle érdeme.