Irodalmi Szemle, 1989

1989/2 - FÓRUM - Dusza István: Költőröptetés, avagy változatok a lilára

lyozunk, bélyegziink és megbélyegzünk. Mintha nem eléggé bíznánk az időben. Márpedig az időtávlat, feltéve, hogy a legendákhoz, a hamis mítoszokhoz nem ragaszkodunk, pontosan megmutatja, milyen is volt líránk fősodra. Volt-e a költőcsoportokat egymástól elválasztó, mindent elsodró áttörés? Voltak-e az elkülönüléseket utólagosan deklaráló viták, kritikák és a részben megvalósult irodalomtörténeti megállapítások következtetésein kívül valós, ma még mindig érvényes költői elkülönülések?

Nem voltak. Legalábbis az Irodalmi Szemle a legnehezebb társadalmi helyzetben is megőrizte azt a folyamatot, amit divatos szóval az alkotók pluralizmusának nevezhetnénk. A folyóiratunkban megjelent verseket olvasva kétségtelenül kirajzolódik egy általánosan érvényes értékrend, de ez korántsem a nemzedékeknek nevezett csoportok, a mesterségesen létrehozott rovatotkban jelentkező költők elkülönítésével alakítható ki. Hogyan is állíthatná valaki azt, hogy az „alapozóknak” mondott csoport a Nyolcakkal szemben nem teremtett értékeket a líránkban? Miért lehetne a neoavantgárd csak a Vetés rovatban jelentkezett költők előjoga, amikor az ő zsengéik születésének idején a Nyolcak legjobbjai már a világlíra éppen születő verseinek formavilágából merítettek? Vádolhatja-e még ma is valaki a Vetés-belieket azzal, hogy „nem akarnak tudni a nemzetiségi író helyzetéből folyó kötelességeikről”? Lehet-e az Irodalmi Szemlebeli közléseik és csoportjuk antológiájának minősége alapján leértékelni a Főnix Füzetek első sorozatában mégis erőteljesen induló költőket? Van-e erkölcsi jogunk megkülönböztetni felsőbb és alsóbb rendű értékként az egykori Nyolcak tagjának a lírai formával és tartalommal végzett kísérleteit, illetve a Holnaposok némelyikének vizuális költészetét?

Ha az Irodalmi Szemle mindenkori szerkesztői és versszerkesztői sem tették és nem teszik, akkor nem marad más h tra, mint a konstatálás; az Irodalmi Szemle a felnőttként kezelhető líránk (és természtesen egész irodalmunk) nevelőanyja. Olyan anya, amelyik egyformán szereti mindegyik gyermekét. Ezt könnyű bizonyítani.

Irodalmunk visszatekintő értékeléseiben, s még inkább a szubjektív visszaemlékezésekben általánosan elfogadott tézis, hogy a sematizmussal elsőként a Nyolcak csoportja számolt le. Ezt írja 1983-ban Tőzsér Árpád is, az Irodalmi Szemle egykori szerkesztője egy visszaemlékező jegyzetében. Mégsem lehet ezt különbségtétel nélkül mindenkiről elmondani. Még a később igencsak markáns és hangadó egyéniséggé váló költők között is akadt, aki az Irodalmi Szemle indulása után két esztendővel 1955-re datált verseit publikálta a folyóiratban. Igen, ezek a versek formailag revelációként hathattak a balladák, az idillikus szerelmi dalok között. Viszont a költő közlendői pontosan megfeleltek a sematizmus ismérveinek. Persze a Dobos László szerkesztette lap a legmesszebbmenőkig toleranciával és bölcs irodalomszervezői előrelátással készült. Ezek az ominózus versek formai újdonság érzetét hozhatták líránkba. Viszont az 1965- től szerkesztőként is munkálkodó Tőzsér Árpádon kívül csak kevesen tudták levetkőzni a sematizmus mögötti társadalmi felhajtóerő felkorbácsolta gondolatszegény költői késztetést.

Ismét megkérdezem: fenntartható-e a nemzedékesdi játék? Az Irodalmi Szemlét olvasva, aligha. Elegendő az alapozó csoport költeményeire utalni, akik között ugyanúgy voltak, akik igazi lírai értéket teremtve kapcsoltak össze politikumot és esztétikumot. Közben publikálni kezdtek a nagy magányosok; első köteteik megjelenésének táján, 1966-ban már megindult a folyóirat Vetés rovata. Ez a rovat egészen a megszűnéséig egy olyan költészeti metamorfózis elindítója volt, amelynek igazi eredményeit a nyolcvanas évek lírájában tudjuk csak lemérni. Dobos László szerkesztői elgondolásai az irodalom egészének szervezésében teljesedtek ki. Tőzsér Árpád költői attitűdje áttevődött abba a szerkesztői munkába is, amely a csehszlovákiai magyar líra legnagyobb átalakulását eredményezte. Fölöslegesnek érzem felidézni a vitákat, az értetlenséget, a különböző szempontú és elgondolású támadásokat. Viszont szólnék olyan jelenségekről, amelyek, úgy látszik, kísérői költészetünknek.

Ahogyan a társadalmi felhajtóerő megszülte a gondolati sematizmust, ugyanúgy a neoavantgárd, a posztavantgárd is kitermelte önmaga sematizmusát. Pontosabban kitermelték azok a fiatal költők, akik a hetvenes évek közepén — ma már nyilvánvalónak látszó — társadalmi légüres térben indultak. A Vetés csoport viszonylag hamar eljutott az antológiabeli jelentkezésig; jelentkezésüket Tőzsér Árpád tudatos irányítással készítette elő. Az utánuk publikálni kezdő költőknek több rovatuk is volt az