Irodalmi Szemle, 1989

1989/2 - FÓRUM - Dusza István: Költőröptetés, avagy változatok a lilára

Irodalmi Szemlében: Oj Versek, Új Hangok, majd a Műhely. A költői gondolatot szűk mederbe terelő, a teremtő és kimondással gyógyító lírának nem kedvező társadalmi légüres tér siettette is az akkor az Irodalmi Szemle szerkesztőjeként dolgozó Tóth Lászlót. Ö szerkesztette ugyanis a Megközelítés című antológiát, amelyben az Irodalmi Szemle említett versrovataiban induló fiatalok egy része jelentkezett. A hetvenes évek versközléseinek van egy sajátossága, amely nem független az Egyszemű éjszakások (a Vetés rovatban induló költők) lírájának kiteljesedésétől, tisztulásától, alkotói érle- lődésétől. A szüntelen támadások, az elvitatott értéktudat jóformán mindvégig arra ösztönözték őket, hogy bizonyítsanak. Ennek nyomán az Irodalmi Szemlében ők publikáltak a legtöbbet, s a hetvenes években nyomukban kialakult a pszeudoavantgárd, amelynek felbukkantak a formai és tartalmi sematizmusbeli jegyei is. Sohasem publikált az Irodalmi Szemlében annyi költő jelölt (akikből aztán mégsem lett költő), mint a hetvenes években. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy nem volt a Tőzsér Arpád-i költőpedagógiának folytatója. Végeredményben önmaguk lírai arcképének megfogalmazásával bajlódó szerkesztő-költők, Tóth László és Varga Imre igyekeztek istá- polni a kezdőket.

Megérthető, hogy e minden irodalmi változásra nyitott folyóirat szerkesztői a hetvenes években is felvállalták mindazt, amit az elődeik elkezdtek. Ráadásul bennük olyan szándékok és költői késztetések testesültek meg (megemelve mindezt a fiatalabbak számára oly vonzó szembefordulással), amit követni is lehetett. Nos, ez a tendencia csapódott le az Irodalmi Szemlében úgy, hogy közben nyílt vádak hangzottak el a „kis tóthlacikról” és a „kis vargaimrékről”. A dolgok a költészetben is hol lelassulnak, hol felgyorsulnak. Ezért is történhetett meg, hogy a Műhely rovatban indulók között olyanok is akadtak, akik nem várták meg az előttük járó csoport képviselőinek atyáskodó útravalóját, hanem pimaszul kötetekkel jelentkeztek.

A nyolcvanas évek elejének Irodalmi Szemléje már egy olyan költészetet prezentál, amelyben igencsak megújhodott arcukat mutatják az alapozókból még életben levők, s a Vetésesek legalább ennyire vállalják, amaz idézett megfogalmazásban, „a nemzetiségi író helyzetéből folyó kötelességeiket”. Duba Gyula főszerkesztői munkálkodásának ideje irodalmunk legnehezebb időszakait fogja egybe. Az ő toleranciájának kétségtelen eredményeit mutatja a versrovat is, amelyben végül is még köteteik publikálása előtt bizonyíthattak a Vetés csoportban indulók. Nem az Irodalmi Szemlén múlott, hanem a Hiindannyiunkat körülvevő és meghatározó társadalmi feltételeken, hogy a Vetés csoportnak nem minden tagja érett igazi költővé. Csak az önmagukban is erősek voltak képesek kiküzdeni igazukat, még akkor is, ha időközben néhányan nem tudták vállalni közöttük az ezzel együttjáró szüntelen megkülönböztetést.

Mert sehol annyi megkülönböztetést nem kell költőknek elviselniük, mint mifelénk. Hiába a belső lapszerkesztői tolerancia, ha a nyolcvanas évek első felében külső támadások sorozata ellen kellett védekeznie szerkesztőnek, költőnek. Ugyanakkor a távlatos szemlélődés mutatja meg igazán, hogy olykor egy stagnáló szellemi közegben milyen erőfeszítésekkel lehetett megtartani és továbbvinni az Irodalmi Szemléhez hasonló folyóiratokat.

Ez nem akármilyen hagyománya a lap szerkesztőinek, hiszen statisztikailag Duba Gyula az 1983/6. számban bocsájtotta útra a Holnap rovatban az új költőcsoportot. A lapot két számmal később már Varga Erzsébet jegyzi főszerkesztőként, aki végül is az 1987-ben megjelent első számban elindította a Holnap rovatból kialakított mellékletet. Olyan gesztusok ezek, amelyeknek gyökerei az Irodalmi Szemle indulásáig nyúlnak vissza, amikor is az első számban Fábry Zoltán útravalóját Tőzsér Árpád sokat idézett verse követte.

Ezek a költők — csoprtokban vagy azokon kívül indulva — mégiscsak különböző irodalmi közegbe igyekeztek. Nem lehet összehasonlítani az ötvenes-hatvanas évek fordulójának irodalmi hevüléseit, a hatvanas évek derekának és végének nyitottságát a hetvenes-nyolcvanas esztendők szellemi stagnálásával, még kevésbé az utóbbi időszak változékony bizonytalanságával. Mégiscsak volt az Irodalmi Szemle versrovatának olyan állandó jellegzetessége, amely az irodalom iránt folyamatosan érdeklődő olvasót a laphoz kötötte. Gondoljuk csak el, hogy a szerkesztőként is tevékeny Zalabai Zsigmond miként elemezte a Vetés csoport legjobbjainak verseit. Majd közelítgette ugyanő az olvasóhoz a Nolcak egyik tagjának neoavantgárd verskísérleteit. Az sem véletlen,