Irodalmi Szemle, 1989

1989/2 - Soóky László: Istvánka (elbeszélés)

lant az agyamon. Nem tudom megfogalmazni azt az érzést, ami akkor elfogott, azt hiszem, maga volt a totális kétségbeesés, hiszen valójában azt sem tudtam, hogy most hova menjek, embert megszólítani nem lett volna bátorságom, ha a világot kellett volna végiggyalogolnom, akkor sem. Esetlenül álltam a mankóimra támaszkodva, kegyetlen hosszú időnek tűnt, míg az épülettől a kapuig elértem. Már épp megfordultam volna, amikor Irén átszólt a túloldalról.

— Gyere, István, téged várunk.

A kórházzal szemben egy kocsma volt, kopott, barna, emeletes épület. Az autó közvetlenül a kocsmaajtó előtt állt, Irén ős egy nagyon magas, vállas férfi a kocsma lépcsőjéről integetett. Ügy tartották a válluk fölött a kezüket, mint amikor elindul a vonat, s az ismerős a vonatablakból visszanéz, s intünk neki.

— Menjek oda? — kiáltottam volna, de csak egy rekedt suttogásra tellett.

— Gyere, István gyere, mert megfázik a lábad.

Elindultam a túloldalra, de a macskaköves úton a mankóim minduntalan megcsúsztak. A férfi bőrkabátban volt, kucsmában, bürgedli csizmában. Lépcsőn még soha nem jártam mankóval, azt sem tudtam, hogyan induljak el, de a férfi megtámasztotta a vállam, így a vártnál könnyebben jutottam be a kocsmába, ahol megcsapott az a nagyon kellemes olajszag, ami az otthoni kocsmában is volt. Köszönni akartam, de láttam, senki nem ügyel rám, a lábam is lüktetni kezdett, örültem, hogy leülhetek. A férfi, akit Gyulának hívtak, három féldecit és három kissört rendelt. Azelőtt soha nem ittam pálinkát, de most nagyon jólesett, meg a sör is, mindkettőt egy hajtásra megittam. Feltűnt, hogy Irén is ugyanazt itta, amit mi.

— Ha kérsz, még hozhatok — mondta Gyula.

— Jó lenne — mondtam.

Bejött a kocsmába az a mentős, aki behozott a kórházba, azt hittem, majd szóba elegyedünk, de meg sem ismert. A kocsmában feliratok voltak, mindet elolvastam, de nem értettem, mert nem magyarul íródtak. A második sör már nem ízlett annyira, nem is kértem többet. Az autóban hátra ültettek, a lábamat kinyújthattam végig az ülésen, már nem lüktetett annyira. Azt hittem, hazavisznek, de alig mentünk egy kilométert, amikor az autó megállt egy emeletes ház előtt. Nem mozdultam, mert arra gondoltam, hogy biztosan valamit el kell intézniük, de Gyula kinyitotta mögöttem az ajtót, csaknem kizuhantam.

— Gyere, István — mondta Irén.

Gyula mindkettőnktől elbúcsúzott, aztán visszaült az autóba és elhajtott.

— Gyere már — mondta Irén —, fel kell mennünk a legfelső emeletre.

A hangja inkább kedves volt, mint ingerült. A lépcsőházban mindvégig mögöttem maradt, ha megbillentem, a korlátba kapaszkodva segített. Ügy éreztem magam, mintha a harangtoronyba mennék. Irén kinyitotta az ajtót, a folyosóról almaillat csapott meg.

— Fái a lábad? — kérdezte Irén.

— Lüktet.

— Majd feltámasztjuk, teszünk alá valamit.

Bevezetett egy szobába. A szobában csipkével letakart kerek asztal volt, körülötte hat bőrszék. A fal mellett bőrheverő, fölötte a falon gobelin falvédő, keresztmintákkal. A szoba másik oldalán, a dívánnyal szemben üveges vitrin állt, benne nagyon sok kristályedény.

— Ez a nappali szoba — mondta — Irén.

Felröhögtem, Irén is nevetett.

— Ne szólíts Istvánnak — mondtam — nem akarok István lenni.

— Ha mások is hallják, István leszel.

Az ablakon túl sűrűn havazott.