Irodalmi Szemle, 1989

1989/2 - Soóky László: Istvánka (elbeszélés)

— Minek hoztál ide?

— Haza hoztalak. Ezentúl együtt fogunk élni.

Amikor még gyerekkoromban intézetbe vittek, mindig azért kóboroltam el, mert egy emeleti szobában laktam, s nem éreztem a lábam alatt a földet. Itt is olyan érzésem volt, mintha lebegnék. Ráadásul még féltem is, elfogott a bizonytalanság.

— Gyula is itt lakik?

— Nem.

Irén kiment a szobából, magatehetetlenül ültem, gondolatok nélkül, a havazás is az ablakon túl — mintha egy másik világban, egy másik életben havazna. Az őz érezhet ilyesmit, amikor a kóbor kutyák közrefogják. Reményvesztetten felsír, s már az agancsát sem szegi le, hogy maga is vért ontson. Egyszer végignéztem, amint a csenkei erdő egyik tisztásán a kutyák így levágtak egy őzet. Akkor egy pillanatra az az érzésem támadt, mintha én lennék az őz, aztán a botomat ütésre emelve elindultam feléjük. A kutyák behúzott farokkal hátráltak, s amikor az őz lábait összekötve a vállamra kanyarintottam, az egyik kutya felüvöltött, de nem mert megtámadni.

— Megfürdetlek — mondta Irén.

— Vizelnem kell.

Kivezetett a WC-re, pontosan olyan volt, mint a kórházban. Tudtam, hogy amint elvégeztem a dolgomat, meg kell húznom a zsinórt és a víz kiöblíti a kagylót. Belenéztem a zubogó vízbe, pontosan úgy örvénylett, mint a zúgón, a zsilip alatt. Amikor kifelé indultam, a mankóm megakadt valamiben, s végigzuhantam a folyosón. Nem ütöttem meg magam. Irén ott, fektemben vetkőz- tetett le, amit alázatosan tűrtem, egyetlen elutasító mozdulatot sem tettem. A segítségével nagy nehezen talpra álltam, akkor láttam életemben először fürdőszobát. Fürödtem én is otthon minden szombaton, a nagy cinkkádat tele- hordtam vízzel, berigliztem az ajtót, s addig ültem a kádban, amíg ki nem hűlt a víz. Hagytam, hadd mosdasson, nem éreztem különösebb feszültséget, a fájós lábamat összecsukható székre tette. Azt sem bántam, amikor a szemérmemhez nyúlt, s addig mosogatta a szappannal, míg meg nem merevedett, és ki nem kandikált a vízből.

— Nos, hogy érzed magad — kérdezte Irén.

— Nem tudom — mondtam.

9

A lábam gyorsan gyógyult, Irén, ha otthon volt, csak velem foglalkozott. Mankó nélkül is lementem már a lépcsőn, és nagyszerűen tudtam sétálni a parkban. Minden utat végigjártam, és nyomokat hagytam a hóban, reménykedve, hogy másnap is ott lelem őket. Szombat délután volt, amikor Irén hazautazott a szüleihez, és nem jött vissza többé. Az apja megölte őt, aztán beleépítette egy hatalmas hóemberbe az udvaruk közepén. Ezt Gyulától tudtam meg, aki visszavitt engem az espres úrhoz. A kuckóm olyan volt, mint régen, csak a port kellett letörölnöm és a talajt felsöpörnöm.