Irodalmi Szemle, 1989

1989/2 - Soóky László: Istvánka (elbeszélés)

költeményei olajzöld vászonkötésben. Amikor felolvastam egy-egy verset, a professzor úr mindig felujjongott, mint futballmeccsen a nézők, ha a hálóba kerül a labda. Egy idő után aztán már együtt ujjongtunk, s a foglalkozás végén a professzor úr olvasott fel egy verset, amelyre nem emlékszem, pedig mindig ugyanaz a vers volt. Amikor ott feküdtem mellette, mozdulatlanságunkban is feszültséget éreztem. Ennek a feszültségnek íve volt, s az ív kiinduló pontját nem tudtam meghatározni. Mint mindig, most is arra összpontosítottam, hogy a Basahegy felől közelgő nyári zivatarban kiállók a Káptalan legtetejére, s várom, hogy belém csapjon a villám. Néha akkorát dördült az ég, hogy szinte megremegtem belül, s láttam, amint a rétet éri a villám vége. Egyszer a valóságban is láttam egy ilyen képet, egy ló legelt a Káptalan tetején, s amint odavágott a villám, a ló eltűnt. Tulajdonképpen én is kívántam, hogy eltűnjön, aztán később, a szakadó esőben már nem voltam biztos benne, hogy láttam-e a lovat, vagy csak nagyon akartam látni. Amikor felrémlett Irén képe, közvetlenül a megpillantás előtti másodpercben már éreztem, hogy mindjárt meglátom őt, fel akartam kiáltani, de a professzor úr megelőzött.

— Látod, Štefan, ha másra akarsz gondolni, amikor a legjobban akarod, nem sikerül. Meztelen volt?

— Nem, hálóingben.

— Gondolhattam volna. Bent volt a szobában vagy kint a tavaszi réten?

— A Káptalan tetején állt, körbefújta a szél. A hálóingét a lába közé fújta, tisztán kirajzolódott a combja és az ágyéka is.

Elővett egy parányi elemlámpát, és belevilágított a szemembe, aztán felült az ablakpárkányra és hosszasan nézett kifelé.

— Ha arra gondolsz, hogy megölted a barátodat, aztán meg arra, hogy megölted a szeretőd apját, mi a következő gondolatod?

— Az, hogy a tűzoltót az erdőn kellett volna megölnöm, s nem a pincénél, mert így nyilvánvaló volt, hogy én tettem. Utána mindig egy kutya fut végig a havas árokparton. A kutya fekete, egyenletes ütemben fut, orrát közeire tartja a földhöz, s minden szusszantásával parányi hófelhőt kavar. Ugyanezen az úton fut mindig, de nem tudom, hová ér el.

— Folytasd.

— Folytatnám, de nem tudom, hová ér el, bármennyire is erőltetem a gondolkodást. A hómezőben egyetlen hatalmas szilfa áll, körülötte pusztaság, a kutya mégis eltűnik, akárha a föld nyelné el.

— Az a baj, Stefan, hogy még mindig nem tudsz kellőképpen összpontosítani. Holnaptól kezdve délelőtt és délután is két órán át fogsz összpontosítani, mindig egyetlen dologra, és mindent leírsz, ami eszedbe jut. Ott folytasd, ahol abbahagytad, de kiegészítheted azt is, amit már eddig leírtál. Az éjszaka folyamán pedig készülj fel, holnap látogatód érkezik.

— Kicsoda?

— Elfelejtettem.

7

A tűzoltót Irén temetése után négy nappal öltem meg, pisztollyal lőttem agyon a pincénél, amint éppen vörösbort ivott. Négy golyóval keresztet lőttem a testébe. Elvittek a rendőrök, de nem vertek meg.

8

A sebészeten elég jól rendbe tették a lábamat, s elbocsátottak. Az autó, amivel Irén várt, egy Pobjeda volt, világoszöld. Ezt a zöldet soha másutt nem láttam,

csak néhány ember szemében. Megörültem Irénnek, bár nem tudtam, hogy engem vár. Abban a pillanatban szerettem volna, ha engem vár, s ez át is vil