Irodalmi Szemle, 1989

1989/2 - Soóky László: Istvánka (elbeszélés)

és megtört virágszirommal illatosította. Az apám demokrata vólt, de nem politizált. Engem soha meg nem vert, sem otthon, sem az iskolában. Amikor a pointerét felakasztottam a körtefára, rám emelte a sétapálcáját, csak anyám sikoltása tette befejezetlenné a mozdulatát. Az anyám arcára nem emlékszem, hogy felidézhessem, mindig meg kell néznem a családi fényképet. Az apám arca örökre előttem van. A házunkban most egy kesztölci család lakik, akik nem nagyon tudnak szlovákul, de a gyűléseken mindig szlovákul beszélnek. A testvéreim arcára sem emlékszem. Néha halványan feldereng, amint fürödtünk a nagy bükkfa kádban, csupa gőz volt az egész konyha, hosszú hajuk szétterült a vízen, anyám sört öntött a hajukra, hogy fényesebb legyen. Apám nagyon büszkén ment volna minden vasárnap a templomba, ha én nem vagyok. Nem tudtam méltóságteljesen járni, hol előttük lófráltam, hol mögöttük. Az apám titokban könyvet írt a Duna-mente növényvilágáról, a növényeket a túrónyomó deszkái között préselte két itatóspapír között, aztán fehér kartonra helyezte őket, pénzragasztóval. Volt egy bátyám is, de ő Szent István napjának délutánján belefulladt a tóba. Ö volt apám minden reménysége, református pap lett volna belőle, ha életben marad. Jenő bátyám hulláját egy Gál öandor nevű csődörös húzta ki a zsilipsarokból. Jenő arcáról fikarcnyi emlékem sem mamaradt. Apám nem politizált, de nagyon félt az oroszoktól, az esperes úrral teljes egyetértésben beszéltek róluk, nem elítélőleg, inkább izgatott borzongással. A lányoknak volt nevelőnőjük, akit gyakran meglestem a latrinán egy csomólyukon keresztül, de csak a hátsó felét láthattam, azt is csak elvétve. A lányok engem nagyon szégyelltek, s ha a közelükbe férkőztem, mindjárt cvan- cigolni kezdtek. Bennem csak a karácsonyesték maradtak meg, olyankor én is családtag voltam. Apám soha nem politizált, de ha nem telepitik ki, feltétlenül öngyilkos lett volna. Anyám egyedül vezette a háztartást, de az arcára nem emlékszem. Egyszer kirándultunk a Dunához, szalonnát sütöttünk, az én sza lonnám elégett.

6

Belaszt Kovács Ferkó találta meg, de nem esett pánikba. Először kiment a pincéhez, megtöltötte a demizsont, s csak elmenőben szólt be Belaszékhoz, hogy ne keressék a fiukat, mert megvan. A temetés napján a harangozóval kivittük a köteleket meg a deszkákat a sírhoz. A sírt a korosztályosok ásták. Mire odaértünk, a halottas ember már többször megkínálhatta őket, mert virágos kedvükben voltak, ha belül szomorkodtak is. A halottas ember minket is megkínált vörösborral, mi ittunk is, mert nagyon hideg volt. Amikor hazafelé ballagtunk a Sikándrián, szembetalálkoztunk az első északi szélrohammal, aztán sűrű, apró pelyhekben rákezdett a hó is. Mire a templomhoz értünk, már utcahosszat hordta. Az esperes úr akkor adott életemben először forralt bort innom. Azon tanakodtak a harangozóval meg Dávid János presbiterrel, hogy hogyan álljanak fel a temetésnél, merthogy az udvarban még csak hagyján, hiszen ott védett helyen lesz a gyülekezet, de a temető sivatagában az esperes úr keze ráfagy a bibliára, kesztyűben pedig mégsem prédikálhat. Ez nagyon komoly kérdés lehetett, és biztosan nem az én tanácsomra vártak, ezért kimentem a hivatalos szobából, s elindultam, hogy a halottas házban megnézzem Belaszt, nem akartam, hogy eltemessék anélkül, hogy meglássam a halott arcát. Nem volt rajta semmi különös, békésnek tűnt és kiegyensúlyozottnak. Csak megnéztem őt, s már fordultam is kifelé, mert a halott fejénél ott ült Irén is, és nem bírtam elviselni a tekintetét. Az öregasszony, aki a diófa mellett állt és nem vettem észre, mert a berlinerkendőjét már vastagon belepte a hó, utánam szólt:

— Istvánka! A kutyánkat nem láttad valamerre kóborolni?

Ijedtemben elvágódtam, és meghemperegtem a hóban. Talán ez volt a sze-