Irodalmi Szemle, 1989

1989/2 - Soóky László: Istvánka (elbeszélés)

rencsém, mert különben biztosan elárulom magam. Mire nagynehezen feltápász- kodtam, már nyugodtan ki mertem mondani:

— Nem.

Hordta a havat, mint Szibériában. Nagyapám meséiből tudom, hogy Szibériában nagyon hideg van, mint ahogy azt is, hogy ott egyfolytában hordja a havat. A nagyapám ott volt hadifogoly, Mandzsúriában, a fél világot bejárta, mire szőlőmetszésre hazaért. Egyszer azt mondta, vöröskatona is volt, mégis hadifogoly lett. Hordta a havat, s ha más lett volna a halott, a világ minden kincséért föl nem megyek a toronyba harangozni, de a Belasz dolgát én kezdtem el, végig is kell csinálnom. Zárt zsalugátereknél nem harangozhattunk, mert megsüketültünk volna, s amikor a harangozó kitárta a zsalugátert, olyan erővel kapta el a szél, hogy kitépte a sarkából, és egészen a Vasasék házáig repítette, ott átszakította a palatetőt és a padláson állapodott meg. Szerencsére a harangozó még időben elengedte, így nem rántotta őt magával. Amint kinéztem az ablakon, láttam, hogy feketeruhás emberek küszködnek a förgeteggel, végig a Kis utcán, s azt is láttam, hogy az esperes úr úgy ment a reverendájában, mint egy hatalmas denevér, minduntalan attól féltem, hogy egyszer csak szárnyat bont és elrepül.

A temetésen Irén hisztériázott, sósborszeszt szagoltattak vele, de az sem segített. Belasz egypárszor biztosan jól megcicerézte, azért visongott annyira. A korosztályosok, akik temették, ügyeltek arra, hogy először a porhanyóföld kerüljön vissza a sírba, nehogy valami fagyos rög beszakítsa a koporsót. A koszorúkat lehetetlenség volt megtartani, különösen akkor, amikor a tömeg már elindult hazafelé és szabad utat hagyott a szélnek. Nekem szólt a halottas ember, hogy ha a vihar még az éjszaka elállna, raknám helyükre a koszorúkat. Nagyon szerettem volna, ha a vihar még az éjszaka folyamán megcsendesül, mert akkor a Belasszal kapcsolatos utolsó tervemet is megvalósíthattam volna, de a hószakadás továbbra sem szűnt, s a förgeteg nem adta alább. Az volt a tervem, hogy ha az éjszaka csendesedne a szél, akkor a gesztenyefa alól előkaparnám a kutyát, kivinném a sírra és elrejteném a koszorúk alá. Tavaszig ahhoz nem nyúlna senki, hacsak valami éhes róka nem, s akkor tavasszal mindenki azt mondaná, lám, lám, a hűséges jószág halálába is követte a gazdáját.

A hóvihar teljesen elzárta a falut a külvilágtól. A szövetkezetben is csak az etetők dolgoztak, a férfiak csoportosan utat gyúrtak a Pincék útjára, ott töltötték az egész napot. Szilveszter estéjén mintegy vezényszóra elállt a hó, és ragyogó, tiszta holdas éj köszöntötte az új esztendőt. Tíz óra lehetett, amikor az esperes úr átjött hozzám és boldog új évet kívánt, mondván, ő már nem virraszt tovább. Amikor elment, felvettem a nagykabátomat, kikecmeregtem a kertbe, a hó alól előkapartam a kutyát, egész odafagyott a földhöz, úgy kellett a csizmám sarkával felszaggatnom. Nagy kerülővel, az Űjtelep felé mentem, nem találkoztam senkivel, pedig titokban reméltem, hogy a hóbuckák mögül egyszer csak előbukkannak a mesebeli farkasok, és megvívhatok velük életre- halálra. Egyszer riadtam csak meg, amikor közvetlenül a lábam alól előugrott egy nyúl. Szegények, alagutat vájtak a hóban, hogy táplálékhoz jussanak. A temető olyan volt, mint egy behavazott nagy út. A sírok nem, csak a hóból előkandikáló fejfák látszottak. Megkerestem Belasz sírját, lyukat kapartam a hóban és beletettem a kutyát. A kutyát Gyöngyinek hívták, emlékszem, Belasz egyszer megharaptatott vele egy cigánygyereket. Oláhcigány volt, koldult. A két tépőfog helye erősen vérzett, a gyerek anyja letérdelt és úgy szopta ki a sebet. A vért a porba köpte, és iszonyú átkokat kiabált Belasz felé. Betakartam a kutyát, elegyengettem a havat a tenyeremmel. A temetőkapuban összetalálkoztam Irénnel, nem lepődött meg.

— Nem félsz, Gyüge? — kérdezte.