Irodalmi Szemle, 1989
1989/2 - Soóky László: Istvánka (elbeszélés)
elfogni nem hagytam volna magam, annyi bizonyos. Felkeltem, és a szekrényemből elővettem az ejtőernyős pisztolyát. Sokáig ültem vele a vackom szélén, nézegettem, végül a kabátzsebembe csúsztattam, mert ha vinnének, úgyis megengednék, hogy felöltözzem. Amikor aztán magamban mindent elterveztem, megnyugodva ledőltem. Reggel utat kellett hánynom a hóban. A verandánál kezdtem, s latrináig L alakban haladtam. Onnan visszafordultam a fáskamra felé, aztán a tyúkoknak meg a kendermagos kakasnak csináltam kapirgálóhelyet. Legutoljára hagytam azt a darabkát, amely az én kuckómtól vezetett a fő csapásig. Alig egy méter volt már csak hátra, amikor a hótolóm valami keménybe akadt. Belaszék feke- te-tarka kutyája feküdt a hó alatt, döglött volt. Alatta, egészen a fagyos földig nagy, kihűlt vértócsa. Nem emlékszem rá, hogy az éjszaka lőttem volna, csak azt tudom, hogy megléte óta először elővettem a pisztolyt. Körülnéztem, hogy lát-e valaki, aztán felkaptam a kutyát és elrohantam vele a kert végébe. Ott, a szelídgesztenyefa alatt betemettem hóval, aztán ügyelve, hogy az előző nyomaimba lépjek, visszamentem az udvarra. A félelem még nem uralkodott el rajtam, de lázasan gondolkodtam, hogy hagyan is történhetett ez a dolog a kutyával. Vissza akartam emlékezni minden mozdulatra azóta, hogy a Tófarokon át, a Kertek alatt beértem az udvarba. A hátsó kerítésen van két deszka, amelyekből alul hiányzik a szög. A deszkákat kétoldalra toltam, úgy bújtam be a hátsó udvarba. A kucsmám leesett, de amint bebújtam, a két deszka, akár a csapóajtó, visszalendült a helyére, riadtan fordultam hátra. Űjra széthárítottam a deszkákat, s a keletkezett nyílás a széthúzott asszonyl combokat juttatta eszembe. Kihajoltam a kucsmámért, beidegződött mozdulattal leporoltam, s visszatettem a fejemre. A baromfiudvar léckerítésénél megálltam, levizeltem az ól falát. A Kis utcán valaki kapatosan énekelt, azt üvöltötte, hogy: egy asszony volt, akit úgy imádtam. Bicaj volt, érdes hangját ezer közül is megismertem volna. A fészer alól kihúztam a hótolót, egy nyomot toltam a kuckómtól az utcaajtóig, s azt a nyomot összekötöttem az esperes úr verandájával. A hótolót a kútnak támasztottam, aztán bementem a kamrába. A nagykabátot a fogasra akasztottam, rátettem a kucsmámat is. A bádogbögrével a kannából vizet merítettem és egyhajtásra kiittam. Nem a vackomra ültem, hanem a kályha mellé a hokedlire, ami eddig nem volt szokásom. Levetettem a kiskabátomat is, a szék karjára tettem. Háttal ültem az ajtónak, mégis úgy éreztem, mintha a hold nézne rám. A hold sehogy sem lehetett, hiszen sűrűn hullott a hó. Feltéptem az ajtót, Belasz kutyája ült a küszöbön. Az ajtónyitásra elugrott a kútig, ott újra leült. Néztük egymást, mint két kanróka a januári erdőn. Ha sokáig nézünk egy kutya szemébe, elfordítja a fejét, Belasz kutyája nem fordította el. Lassan visszahúzódtam, becsuktam az ajtót, és leültem a vackom szélére. Most oldalról éreztem a kutya nézését, felálltam, kinyitottam a szekrényajtót, és elővettem a pisztolyt. Visszaültem a vackomra, felkapcsoltam a villanyt, és sokáig nézegettem a pisztolyt, fontolgattam, hová is tegyem, hogy kéznél legyen, ha kell. Belecsúsztattam a kabátom jobb oldali zsebébe ... Hiányzik egy láncszem. Kintről dobogás hallatszott, majd valaki kopogott az esperes úr ajtaján. Kilestem az ablakon, az öreg NagyKis volt, a halottas ember, az esperes úr a hivatalos szobába hívta őt. 5 Az apám nem politizált. Öltönyben járt télen, nyáron, és kalapot viselt. Nyáron szalmakalapot, széles, barna sávval, télen sötétbarna nemezkalapot, sötétzöld sávval, a selyemsáv alá cifra mátyásmadártollat tűzött. Az apám mindig illatos cigarettát szívott, ínaga vágta a dohányt egy borotvaéles kaszavéggel, szárított
