Irodalmi Szemle, 1989

1989/2 - Soóky László: Istvánka (elbeszélés)

a partra, s egy kicsit távolabb leültünk, hogy megtanácskozzuk, mi legyen a hullával.

— Fiatal, fiatal — mondta Misi — meg kellene nézni, hogy milyen, milyen.

— Nem szabad — mondtam —, a halottakat nem szabad megérinteni.

— Csak megnézem, nézem, nem, nem, nem bántom. Azt akarom megnézni, hogy mitől szép, mitől szép.

— Én nem. Félek.

Misi kezében megvillant a bicska, és elindult a nő felé. A túloldali fények hintáztak a vízen, megbabonázottan néztem, amint Misi letérdelt a halott nő mellé, azután furcsa nyüszítéssel hozzáért. Szőlőtőke keze tetőtől talpig végigsimogatta őt, s mint aki malacot zsigerel, finom mozdulatokkal széthajtotta a ruháját. Nem bírtam tovább, elfutottam a mezsgyén, s csak a Vörös homoknál ültem le egy kőre, lélekben összetörve. Körülöttem szélesen izzó pipacstenger, közepén a nagy fekete bika, melynek a szarva világított, mint a holdkaréj. Hívott , mint minden éjszaka, amikor egyedül néztem a sötétség változásait, de akkor nem mehettem el vele úgy, mint más éjszakákon. Nem állhattam a szarva közé, nem repülhetünk el ismeretlen tájakra, nem nézhettem be apá- mék háza ablakán. Misire kellett várnom, mert akkora volt a csend és annyira erotikus, hogy másra nem, csak a kiválasztottal való szeretkezésre lehetett gondolni. Magam előtt láttam Misit, amint odatérdel az asszony szétfeszített combjai közé, s mintegy második vetületben azt is láttam, akire gondol. Görcsbe rándultam, felhúzott térdekkel fetrengtem a porban, véresre haraptam a szám szélét. Aztán meghallottam Misi lépteinek jól ismert neszét, lehasalt mellém a porba, házat rajzolt kereszttámaszos ablakokkal, füstölgő kéménnyel, udvart, fákat és az udvar végébe egy feszületet.

— Zsuzsi volt — mondta Misi —, te is tudod, hogy Zuzsi volt.

— Nem ő volt — mondtam —, de majd a sirályok szétcsipegetik és magukkal viszik a bűnt is.

— De ha eltemetnénk és ott lenne a föld alatt, akkor már olyan lenne, mintha a feleségem feküdne a földben.

A nyugati égen, a Basahegy fölött átfutott egy villám. Fojtott lett a levegő, nagy vihar készült, folyamatosan dörgött. Isten büntetésének véltem. Végül megeredt az eső, szakadt, szakadt.

— El kell őt temetnünk, temetnünk — hajtogatta Misi —, nem hagyhatjuk ott árván, meg is fázhat, hátha nem halott még. Hátha nem egészen.

Csuromvizesek voltunk, mire visszaértünk a partra, de a hullát már elmosta a hullám. Misi térdre ereszkedett, s mint a kutya, szimatolt körbe-körbe. Aztán leült, hátát egy tőkének vetette.

— Majd visszajön — mondta, — addig itt várom.

Kértem, jöjjön velem haza, hajd holnap visszajöhet és várhat napestig, de hajthatatlan maradt. Egyedül mentem haza, harmadnap találták meg, fölakasztotta magát. Én tudtam csak, hogy meghasadt a szíve a szomorúságtól. Amikor a koporsót leeresztették a sírba, az anyját nem tudták visszatartani, utána- ugrott a sírba, összezúzta magát és a lábát törte. Létrát kellett a koporsó mellé állítani, azon hozták fel, temetőből vitték a kórházba, s ott rövidesen meg is halt.

Sokáig kijártam a temetőbe, s ha nem volt ott senki, elbeszélgettem Misivel. A nyáron halt meg, most pedig tél van, odakinn hordja a havat, hallom, amint a szél dudál a kéményben. Szegény Belasz most ugyancsak lengedezhet, hiszen a híd alja bizonyára nagyon huzatos. Ki kellene vinni egy pokrócot, ráteríteni a vállára, hogy reggelre át ne fagyjon.

Levetkőztem és rendesen lefeküdtem a vackomra, aludni mégsem tudtam. Nem rettegtem attól, hogy elfognak, hiszen a falu tudná, hogy miért tettem, de