Irodalmi Szemle, 1989

1989/2 - Soóky László: Istvánka (elbeszélés)

dett már, amikor lemásztam a toronyból, és behúzódtam a vackomba. Reménykedtem, hogy talán eljön Irén, de amikor a toronyóra elütötte a tizet, felöltöztem és elindultam a Folyóhoz. A patakot hívtuk Folyónak, amely a tóból eredt, s most a zsilip alá hosszú jégcsapokat tűzve csordogált a Bánom felé. Arra gondoltam, hogy mindent nagyon jól meg kell figyelnem, nehogy valamit elvétsek, ha majd Belasz megölésére kerül a sor. Nem siethettem el a dolgot, hiszen nyomban rám terelődött volna a gyanú, s gyébként is először a tűzoltót kellet megbüntetnem. Beálltam a Gát mögé, s onnan lestem, amit a férfiak ballagtak haza a pincéből. Belaszt nem láttam, de azt megfigyeltem, hogy a többiek hogyan mennek át a hídon. Amikor már sokáig nem jött senki, hazaindultam, mindig ugrásra készen, ha valaki arra vetődne. A tűzoltó háza felé mentem, hátha meglátok valami árnyékot, de nem áryékot láttam, hanem Irént meg Belaszt, összeölelkezve a kapu előtt. Nem hallottam, hogy mit beszélnek, de Irén hálásan felnevetett, s a nevetése szíven szúrt. Visszahúzódtam a Múger- sövény mellé, a zsebemből elővettem a fonott zsineget, és meghurkoltam. Belasz fütyörészve jött végig.a Kis utcán, de amikor a harangláb mellől kilépve nyakába vetettem a hurkot, a fütyörészése abbamaradt. Erősen feszítettem a zsineget, hang nem jöhetett ki a torkán, aztán, amikor szembefordult velem, a szemén láttam a halálfélelem riadalmát, s nagyon nagy elégtételt éreztem. Amikor összecsuklott, a vállamra vettem, és levittem a tóhoz. Ott a zsinórt a híd korlátjához kötöttem, s Belaszt szép lassan, mintha koporsót engednék a sírba, leengedtem a zuhogó fölé. A zsinórral együtt éppen olyan hosszú volt, hegy a lábujjhegyét súrolta a víz. A befagyott tavon át, a Tófarok felé mentem haza, s az úton végig hatalmas boldogságot éreztem. Amikor levetkőztem és végigdőltem a vackomon, már tudatosítottam, hogy embert öltem, de ez nem szomorított el, és lelkiismeret-furdalást sem éreztem. Szép képnek tűnt előttem, amint ott függött ég és föld között. Lehet, hogy reggelre hozzáfagy a vízhez, és akkor olyan lesz, mint egy csillogó szobor. S megmentettem Irént. Ez volt a fő dolog, hogyan is érhetne hozzá más, amikor ő nekem rendeltetett? Akkor láttam őt magam előtt először fátyollal a fején, ő volt a menyasszonyom, s a násznép előtt büszkén mentünk a templom felé. Hosszú idő óta először jutott eszembe apám és anyám, akik valahol Magyarországon éltek, a Duna másik oldalán. Apám is ott volt a násznép között, hófehér bajusza tündökölt, karon fogta anyámat, és peckesen vonultak végig az utcán. A nővéreim nagyon hosszú cigarettaszipkával, elöl lehajló bársonykalapban, combig felhúzott szoknyában kísérték a menetet. Köztük és köztem a kígyózó nászmenet, de egyetlen ismerős arcot sem fedeztem fel a tömegben. Mintha mi Irénnel nem is a földön jártunk volna, hanem valami végtelen szőnyegen, amelybe a lábunk csak annyira süppedt bele, mint a pantomimművészeké, akik szinte lebegnek a pódium parkettje fölött. De utcát nem láttam sehol. S nem láttam házakat, sem kerítéseket, sem a templomot, amely felé mentünk. Csak a harangzúgást hallottam, s az ég kampójára függesztett nagyharang nyelve Belasz megfagyott teste volt. Nem láttam semmit sem, csak a harang nyelvét és nem hallottam semmi mást, csak a harang zúgását.

4

Misivel nagyon sokat halásztunk. Mestere volt a varsakészítésnek, és olyan táplihálót font dohányfűző zsinórból, hogy abból még a legnagyobb ponty sem tudott kivágódni, ha körbefutott a hálón, mert a hálónak belső öble is volt. A tápli körmeit Pörös alatt vágtuk, ahol gyönyörű mogyoróbokrok nőttek. A mogyoróvessző kiszárítva és tűzzel edzetve rendkívül rugalmas lesz és pihekönnyű. Ha sok hal került a hálóba, ívben meghajlott. Egyszer, amint a Dunán emeltyűztünk, a Kommer szigeténél kifogtunk egy vízbe fúlt nőt. Kivittük őt