Irodalmi Szemle, 1989

1989/2 - Soóky László: Istvánka (elbeszélés)

— Ha úgy gondolod, akkor én is iszom, de nem akarok az adósod maradni.

Belasz szeme összeszűkült, többen figyeltek már bennünket, Lajos úr kimérte a két pohár bort.

Felemeltem a poharat, és úgy engedtem le a torkomon a bort, hogy az ádámcsutkám meg sem mozdult.

— Most te — mondtam.

— Majd pont te fogod eldönteni, hogy mikor igyák — horkant fel Belasz.

— Ne vacakolj — mondta Samu —, mi az a két deci bor?

Belasz körülnézett, felvette a poharat, a faggyús papír megroppant az ujja között, aztán egy hajtásra kiitta.

— Most megint én jövök, Gyüge — mondta Belasz.

— Jól van — mondtam vigyorogva —, de aztán megint én fizetek.

— Ex! — kiáltotta Belasz.

Ugyanúgy hajtottam föl a bort, mint az előbb, s csak akkor vettem észre, hogy a fele rum volt, amikor már lenyeltem. Akárha villám csapott volna belém. A poharat még letettem, aztán megfordult velem a terem, és lecsúsztam a fal mellé. Kiguvadt szemmel néztem, minden összefolyt előttem. Éreztem, hogy Belasz a hónom alá nyúl, s ráncigái fölfelé.

— Ne marháskodj, Gyüge, nem vagy te ilyen nyámnyila legény, gyere, válassz egyet a lányok közül!

Nem bírtam talpon maradni, de csak vonszolt a táncterem felé, később már Erke is segített neki.

— Lányok — kiáltott Belasz —, akartok csodát látni?

A lányok kíváncsian vihogtak, Belasz tovább rendelkezett.

— Hacskó! Az anyád szentségit!

A zenekar abbahagyta a muzsikálást, a szaxofonos odajött hozzánk.

— Ide figyelj, Hacskó! Mit nem csinálnál meg ötven koronáért?

Hacskó egy pillanatig gondolkodott.

— Olyan nincs — mondta a cigány.

— Elővennéd-e érte a Gyügéét?

— Hááát... — húzta a szót a cigány. — Ha hagyná ...

Lefogták a kezem, lábam, vergődtem, forgott velem a világ, csak a sok fejet láttam magam körül. Amikor Hacskó megoldotta a nadrágomat, s a gatyámat is lehúzta, Belasz elkiáltotta magát:

— Húzzátok! Azt, hogy: barna babám kiállott a kapuba!

Amikor Hacskó hozzám nyúlt, csak valami émelygést éreztem és Jézus Krisztusra akartam gondolni, de mindig csak Irén teste forgott előttem, amint meztelenül, széthúzott combokkal feküdt a vackomon. Aztán éreztem, hogy a szemérmem lassan-lassan megmerevedik, végül már csak arra emlékeztem, hogy a kezemnél fogva kivonszoltak a teremből, s a kultúrház falának támasztva ott hagytak a hóban.

A hideg magamhoz térített, s indulni akartam visszafelé, amikor felsejlett, hogy mi is történt velem. Hazaindultam, s otthon, a vackomon ülve eldöntöttem, hogy Belasznak is meg kell halnia. A holmijaim közül előkotortam egy fonott zsineget, amelyet azért tettem el egyszer, hogy majd jó lesz valamire, és a zsebembe dugtam. Ügy dőltem el a vackomon, ahogy voltam, ruhástul, amit eddig még soha nem tettem.

Reggel bejött hozzám az esperes úr, amióta náluk laktam, most lépte át másodszor a küszöbömet, s azt mondta, néhány napig ne menjek sehová, majd elfelejtődik minden.

— Jól van — mondtam —, nem megyek sehova.

Beültem a harangtoronyba, s onnan néztem a falut. Láttam Belaszt is, amint Erkével a teherautó platóján ültek, hűsítették magukat a metsző széllel. Sötété-