Irodalmi Szemle, 1989

1989/2 - Soóky László: Istvánka (elbeszélés)

erősen dörömbölt, hogy megijedtem, áthallatszik a falon. Amikor benyitottam, ott ült a vackomon, s ez a kép engem megbolondított. Kiesett a kezemből egy fahasáb, aztán, hogy utánakaptam, egy másik is, majd az összes, jobbra-balra, én meg kapkodtam, mint kutya a légy után, aztán a nagy igyekezettől térdre estem, Irén meg nevetett, csak úgy bugyogott belőle a kacagás. Vigyorogtam én is, sebzett lélekkel, négykézláb, porig alázottan.

— Kutyus — mondta Irén —, kutyus, hozd ide a fát.

Ránéztem, aztán a fára, kicsordult a nyálam.

— Hozd ide, no, kutyus!

Lehajoltam, a fogam közé vettem a fát, és hálásan morogva a lába elé tettem.

— Okos kutya — mondta, levette a kucsmámat és megborzolta a hajam.

— Hozzál egy másikat is, kutyus ... Hozd már, no.

Visszamásztam egy másik fáért, a fogam közé vettem, és morogva az ölébe tettem a fát. Borzolgatta a hajam, én meg egyre beljebb fúrtam a fejem a combjai közé.

— Ne, kutya, ne, hagyjál no — vinnyogta egyre határozatlanabbul.

Tudta, érezte, hogy veszített, hogy ami következni fog, az elkerülhetetlen.

— A ruhámra vigyázz, kutya, szét ne tépd.

3

A kultúrházban István-napi bált rendeztek. Máskor is eljártam a bálba bámészkodni, de most azért mentem, hogy vigyázzak Irénre. Az életem árán is megvigyáztam volna őt mindenkitől. A lányok az egyik kályha körül csoportosultak. Amikor beléptem a terembe, cinkosan összevihogtak. Teli szájjal vigyorogtam én is, a zenekar már húzta. Láttam, hogy a dobogó felől Belasz közeledik felém, karján a rendezők zöld szalagjával.

— Van jegyed, Gyiige? — kérdezte nevetve.

— Van, van —• bizonygattam.

— Akkor igyál velem, pajtás.

— Nem szoktam inni, tudod, Belasz, hogy nem szoktam.

— Egyszer el kell veszítened a szüzességed, Gyüge, gyere, mert megpaskol- lak!

— Játszva megvertem volna Belaszt, meg a többit is, de nem voltam vereke- dős.

— Gyere, Gyüge, mert fenéken rúglak! — mondta Belasz, aztán karon ragadott, és a söntéshez vonszolt.

— Lajos úr, két deci pirosat nekem is, meg a barátomnak is!

Láttam, hogy cinkosan összevillan a szemük, de nem bántam, mert máskor is, nagyon sokszor kitoltak velem így-úgy. Soha nem bántam, mert mindig úgy éreztem, hogy különb vagyok náluk. Lajos úr kimérte a bort, Belasz kezembe adta a faggyús poharat, körülnézett, hogy elegen látják-e a huncutságot.

— Igyál, Gyüge, igyuk meg a maszületett egészségére.

Kortyolva ittam a bort, jólesett, mert otthon megvacsoráztam a bál előtt.

A bor átjárt, néztem a termet, ahonnan kihallatszott a zene, főleg a nagydob puffogása, még senki sem táncolt.

— Visszaveszem a bort, Belasz, mert nem akarok az adósod lenni.

— Rá se ránts, Gyüge, nem vagy és nem is leszel az adósom. Ilyen a sors: te hülyének születtél, nekem meg van pénzem.

— Nekem is van — bizonygattam —, nézd csak meg — a belső zsebemből összehajtogatott tízkoronásokat vettem elő.

— Jól van — mondta Belasz —, de csak úgy, ha te is iszol.