Irodalmi Szemle, 1989

1989/2 - Soóky László: Istvánka (elbeszélés)

Ibolyt is, amint a szenes mellé leguggolt pisálni, s miközben csapta volna le a szoknyáját, az megakadt valamiben, és én életemben akkor láttam először asszonyt, csípőig pőrén. Csak a jézus Krisztus mentett meg attól, hogy alá ne kalimpáljak a toronyból. Azóta, ha Ibollyal találkoztam, mindig meztelenül jött velem szembe.

A tűzoltó mindkét lábát begipszelték, reggelenként mankóval csoszogott az irodába, mert ő volt a komiszár is, s azt mondták, fej nélkül mégsem lehet a falu. Nagy dolog lehetett a koimisszárság, ezt azért sejtem, mert amikor az esperes úr az orgona mögül elővette a kerékpárját, melyet még a háború alatt rejtett oda, a komisszár adott hozzá egy elégett gyufaszállal aláírt papírt. Ezt a papírt kérte az esperes úrtól a csendőr, amikor a futballmeccsre sietett és le is késett az első gólról; igaz, a papír felmutatása után a csendőr szalutált.

A tűzoltó az irodába mankóval járt, de a pincéhez mindig lovas kocsival vitette ki magát. A kisbírónak volt egy háborús lovacskája, azt fogta be egy zörgős kocsi elé, a tűzoltó meg belefeküdt a saroglyába, s ott cigarettázott a pincéig. A pincénél játszva megölhettem volna őt, de nekem az volt a tervem, hogy először a lánnyal kezdenék valamit, s csak azután kerülne sorra ő. Közben a faluban olyan dolgok történtek, melyeket én nem nagyon értettem, csak a sok verekedésből következtettem arra, hogy nincs minden rendjén. Esténként két ember járta végig a falut, csendőr kíséretében, és kényszerítették a parasztokat, hogy álljanak be a közösbe. A kocsmában is felszólaltak, de ott lehurrogták őket. Egy péntek délután, amikor éppen a tűzifával foglalatoskodtam a szín alatt, megéreztem, hogy hátulról néz valaki, s azt is megéreztem, hogy aki néz, asszony. Megfordultam, s mögöttem Irén, a tűzoltó lánya állt.

— Az esperes úrék? — kérdezte.

Néztem őt, csak néztem, de hang nem jött ki a torkomon.

— Nincsenek itthon?

— A városba mentek, de jönniük kell a busszal.

— Megvárnám őket, de idekint hideg van.

Zavartságomban vigyorogtam, s hatalmas izmaimat táncoltattam, mert a balta még a kezemben volt.

— Megvárnám őket nálad, Gyüge, ha behívnál. Feltétlenül beszélnem kell az esperes úrral.

— Persze, persze, nyitva az ajtó, csak menj bátran.

Bement a kuckómba, néztem utána, míg az ajtó be nem csukódott.

Ketten voltunk hát a hatalmas világban, vágtam a fát, csak úgy zengett az udvar, csak úgy visszhangzott a falu. Be kellett hozzá mennem, de mégsem állíthattam be csak úgy, még akkor sem, ha odahaza voltam. Aztán, ha bent leszek is, meg kell gondolni mindent, hiszen ez talán soha vissza nem térő alkalom. Legjobb lett volna, ha akkor kutya vagyok. Megkaparnám az ajtót, ő beengedne.

— Fázol, Gubanc? — kérdezné.

Én kurtákat nyüszítenék, majd leheverednék a kályha elé, onnan nézném őt, amint ölbe ejtett kézzel ül a vackomon. Aztán odasomfordálnék hozzá, ő pedig megsimogatna, megmarkolászná a szőrömet, becézgetne.

— Te kicsi szőrcsomó, milyen szép is a te bundád! — ezt mondaná.

Én meg hálásan az ölébe hajtanám a fejem, és amíg ő simogatna, én beljebb és beljebb fúrnám a fejemet a szoknya ráncai közé, hogy minél közelebbről érezhessem az illatát. Talán ő is engedne, és egy parányit szétvetné a combját. Ezt a gondolatot már nem lehetett kibírni, mert a megfeszítéshez volt hasonlatos. Felnyaláboltam pár hasáb fát, s elindultam, de a szívem olyan