Irodalmi Szemle, 1989

1989/2 - Soóky László: Istvánka (elbeszélés)

Űrdöngös felé. Alkonyodott már, amikor a Basahegy tetejéről megláttam a fekete alakot, másodmagával jött, Így azon az estén nem végezhettem vele. Egész éjjel a hármasfát kerülgettem, de a tűzoltó reggel nem jött ki az erdőre. Nagyon átfáztam és életemben először ágynak estem, lázálmomban az esperes úrnak kibeszéltem a tervemet, s amikor felébredtem, ő megvigasztalt, hogy az Űr majd megbünteti a tűzoltót, s hogy az én bűnöm nagyobb lenne, mint az övé volt, s hogy én lennék Káin és a tűzoltót Ábellé emelnék az emberek. Hallgattam az esperes urat, de már erősebb voltam a példázatnál, keserves lassúsággal múlt minden nap, minden óra, minden perc, amit ágyban kellett töltenem. Vasárnap lett újra, éreztem, visszaszivárog belém az erő, elindultam hát az Ördöngösbe, vittem a drótjaimat is, és megvetettem a hurkokat azon az ösvényen, amelyen a tűzoltó járt. Napnyugtával jött is, egyedül lopakodott a gyúrt csapáson. Az erdőszélen megállt, mint a vad, amely veszélyt szimatol, végül mégis elindult az aknagödör felé, amelynél úgy vetettem meg a hurkot, hogy ha belelép, a rugalmas gyertyánág a gödör fölé rántsa őt. Lesbe álltam, nagyon közel a hurokhoz, mert az arcát akartam látni. Amikor felcsapódott az ág, nagy boldogságot és nagy megelégedést éreztem. Vergődött, tekergőzött, mint a hurkosbotba fogott kígyó, s amitől nagyon féltem, megtörtént: az elfáradt drót egy szisszenéssel elszakadt. A tűzoltó percekig mozdulatlanul feküdt az akna- tölcsér alján, már azt hittem, meghalt, végül mégis megmozdult, előbb a kezével, majd az egész testével átfordult a másik oldalára, próbált felállni, de a lábai nem szolgálták. Négykézláb araszolt a gödör oldalán, csúszva-mászva elindult a dombról lefelé, a koronás tölgy alól figyeltem, s láttam, hogy egyszer- csak nem mozdul. Hagytam, hadd pihenjen, de azt mégsem akartam, hogy megfagyjon, mert ilyen könnyű halált szerintem nem érdemelt. A hátamra vettem és elindultam a falu felé. Nem volt túlságosan nehéz, de elhagyta magát, mint a dög, a kis utcán alig vonszoltam magam, s a tűzoltó verandáján odarogytam mellé. Az asszony sikoltozott, erre kiszaladt a két gyerek is, akik közül a nagyobbik, a lány már nem is volt gyerek, tizennyolc éves lehetett, s amint hálóingében egészen közel állt hozzám, megéreztem az illatát, melyet elfelejteni nem lehetett többé.

— Az ura él — mondtam az asszonynak —, hóval dörzsöljék, nehogy ártsanak neki.

Jajveszékelve dörzsölgatték a tűzoltót, s miután kinyitotta a szemét és megmozdult, indultam volna, de az asszony utánam szólt.

— Gyere, Gyüge, forralok bort, megérdemled.

Leültettek a konyhában, a lány piros lábasba öntötte a bort, a tűzoltó pislogott a vastag dunyha alól. Elmondották velem, hogyan történt a dolog és én tövi- ről-hegyire el is mondtam majdnem mindent, örültem, hogy a lány is engem hallgat. Azután elköszöntem, és másnap hallottam, hogy a tűzoltó mindkét lábát eltörte, elcsúszván az udvar végében.

Attól az estétől kezdve aztán egy helyett két gond szegődött hozzám. Az egyik régi volt: meg kellett ölnöm a tűzoltót, s ekkor már azt is tudtam, hogy az a lány nekem született, s meg kell őt óvnom mindenkitől, mindenáron.

Valami nagy-nagy dologra készülődtem, amiből a lány megtudhatná, hogy ő az én kiválasztottam, de semmi sem ötlött az eszembe, az esperes úrnak pedig nem volt bátorságom szólni. így aztán csak sóvárogtam, s ha nem volt más dolgom, leskelődtem. Felmentem a harangtoronyba, és az esperes úr csillagvizsgálójával nézegettem az utcákat. Néha úgy esett, hogy Irént is megláthattam, amint a boltba ment, vagy a csarnokból lépegetett hazafelé. Ilyenkor mindig felidéztem azt az illatot, amely akkor belőle áradt, s néha, azon a felszentelt helyen, magamhoz nyúltam, ami tudom, hogy nagyon nagy vétek, a természetem ellen mégsem tehettem semmit. Onnan a toronyból láttam egyszer