Irodalmi Szemle, 1989

1989/2 - Soóky László: Istvánka (elbeszélés)

veszett örömmel. Pöfögve közeledett a tűzoltók traktora, megállt a templom előtt, nagy volt a zűrzavar, nagyobb, mint a front alatt.

— Hol a tűz, hol a tűz? — mindenki egyszerre kiabált.

— Basahegyen! Ég a Konyár háza!

A ház nem égett, jól láttam az épületet, mögötte kelt a hold. Annyira kihajoltam az ablakon, hogy elveszítettem az egyensúlyomat. A harangkötélbe kapaszkodva lógtam, alattam a mélység. Nem féltem, mert tudtam, hogy elég erős vagyok a visszakapaszkodáshoz, de lent elnémult mindenki, egyszerre némult el a falu és a harang.

— Leesik, leesik! — ez hangzott mindenünnen, fölsokszorozódva.

Felhúztam magam a toronyba, aztán elindultam lefelé a kötelekkel összekötözött létrákon meg a recsegő lépcsőkön. Amikor kiléptem az utcára, a tűzoltóparancsnok elibém állt, a hangja izgatott volt.

— Hol a tűz, Gyüge?

— A tűz bent van az én szívemben — mondtam.

A tűzoltóparancsnok pofon vágott, s amikor leestem, belém rúgott. A hátamat találta el, de nem nagyon fájt. A pofon annál inkább. Felemelkedtem, tehettem, mert a tűzoltót már lefogták. Egy egész fejjel magasabb voltam nála.

— Ezért a pofonért én megölöm magát — mondtam nagyon halkan, mégis úgy tűnt, kiabálok, akkora volt a csend. Az emberek lassan eloldalogtak, bement az esperes úr is, egyedül maradtam, de már nem féltem a holdtól. Kimentem a tóhoz, felemeltem a zsiliptetőt, s lemásztam a létrán. Ráültem a tartógerendára, és hallgattam a víz tompa zúgását.

2

A lelőtt ejtőernyőstől egy pisztolyt szereztem, meg két gránátot, ezek angol holmik voltak. A lövészárokból volt egy másik pisztolyom, egy ismétlő karabély, egy állványos géppuskám két tár golyóval s egy láda nyeles gránátom. Először úgy gondoltam, hogy agyonlövöm a tűzoltót. El is terveztem szépen, hogy majd amikor a kocsmában issza a sört, akkor közelről belelövök a képébe. A kezében szétrobban a korsó, miszlikbe vágja az arcát és elönti a vér, és ő a véres szájával azt kiabálta volna, hogy a szemem! a szemem! és ebbe a véresen üvöltő szájba beleeresztem a másik golyót. Tovább aztán nem bánnék semmit, mert mindenki tudná, hogy bossszút álltam. De végül is elvetettem ezt a lehetőséget. Gondolkodtam hát tovább, hiszen ekkorra már bizonyossággá vált, hogy meg kell őt ölnöm, s lassan-lassan a tervem is végleges alakot öltött ... Vártam a telet, a havazást, mert tudtam, hogy a tűzoltó csapdákat meg hurkokat vet az erdőben, amelyekbe nyulakat meg őzeket fog. Mindezt jól tudtam, hiszen gyakorta elengedtem ezeket a szép állatokat, vagy ha már nem éltek, hazavittem őket a konyhára.

Hideg lett végre, zúzmarásodtak a fák, készülődött a hóesés is. A varjakat figyeltem, mikor kezdik el örvénylő táncukat a szürkülő ég alatt, amelyen éppen csak átderengett a nap fénye. Vasárnap reggel volt, éppen az énekeket raktam ki a legénykarban, amikor az ablakon át megláttam, hogy pilinkél a hó. Az esperes úr a közelgő karácsonyról beszélt, a szeretet fontosságáról, mert a kettétört lelkek kóborgásából csak ordasok születnek, akik elhagyják a szüleiket, lopnak és rabolnak, paráználkodnak és emberre emelik a kezüket. Isten büntetése ez, mert araszolunk a pogányság felé, s a legtöbb áldozat a hitetlenség prédája. A havazást néztem odakinn, rossz éneket kezdtem el, mire az esperes úr iszonytatóan megrovó hangon rám kiáltott. Egyébként mindig én kezdtem el az éneket, ha nem is én voltam a kurátor, mert a hangom messze előtte járt a kántorénak is. Ebéd után csizmát húztam, melegen felöltöztem, s nagyon nagy kerülővel, nehogy a nyomaim árulóvá legyenek, a Bánomon át mentem az