Irodalmi Szemle, 1989
1989/2 - Soóky László: Istvánka (elbeszélés)
Soóky László Istvánba l Tudom, miért könnyeznek a függönyök. Siratják az ablakokat. Este van. Nagy, sötét hold emelkedik az akácfa ágai közé, ágról ágra lép, a fa hegyén megül, mint egy szkizofrén karácsonyfadísz. Fényét bontogatja, élesíti, ezüstbe varázsolja a tájat. A pince boltíve alatt, a lépcsőn térdelve szembetűnik az ablak, amint rácsorog a holdfény. A pincében egy halott van, a háromszázötvenhármas hordó alá ásták el az asszonyok a nagy háború idején. A halott egy négyéves kisfiú volt, lement a pincébe, amikor forrt a bor. Ismertem az anyját is, aki nem félt a katonáktól. A halott kisgyerek anyja habókos volt, udvarseprűvel verte a katonákat, azok meg géppisztollyal ijesztgették, de miután egy oficér agyonlőtt egy katonát, már senki nem ijesztgette. Az asszony nemcsak a halott kisfiú anyja volt, hanem Misié is, aki a legjobb barátom. Ő úgy lett habókos, hogy hanyatt esett a befagyott tó jegén. Én már bolondnak is születtem, de mivel a rektor fia vagyok, megtanultam írni és olvasni. Számolni nem tudok, mindig összekeverem, hogy mit is kell csinálni. Voltam intézetben is, de folyton elkóborogtam, igy inkább hazaadtak, szüleim legnagyobb szívfájdalmára. Milyen jól megvoltak nélkülem! Amikor aztán jött a front, én pontosan tudtam, hol vannak a szembenálló felek, s kiálltam legközépre, hogy megnézzem, összeütköznek-e a golyók. Egy sem ütközött össze, csak egy repülőgép zuhant le nem messzire tőlem. Az egyik pilóta kiugrott a gépből, ejtőernyővel ereszkedett alá, de agyonlőtték még a levegőben. Mire az ellenség odaért, én már mindent elszedtem tőle, és egy üreginyúl- lyukban lapultam, ballankórót húzva a fejem elé. Aztán vége lett a háborúnak, és a szüléimét meg a két húgomat olyan gyorsan vitték el valahova, hogy engem megkeresni sem volt érkezésük, így hát itt maradtam ebben a faluban. A rendes nevem Istvánka, de mindenki csak Gyügének hív; ha valaki leist- vánkáz, már hátra se nézek. Az esperes vett magához, ott laktam a parókián a konyha meg a kamra közötti kis szobában, ami nekem nagyon megfelelt. A kedves holmijaim egy kicsi szekrénykében voltak, amely kulcsra záródott. Az esperes úgy nevelt, hogy tudtam magamra mosni és tisztán is tartottam mindenemet. A népek mindig azt mondták, hogy úgy nézek ki, mintha skatulyából húztak volna elő. Nem féltem én senkitől és semmitől, csak a holdvilágtól. Amikor telt a hold, mindig a pincébe menekültem, de a deszkaréseken át oda is betűzött. A vakablakhoz húzódtam, ott vészeltem át a holdtöltéket és ott láttam azt is, hogyan könnyezik a függöny. Aztán egyszer csak nem bírtam tovább, szembeszegültem a holddal. A recsegő lépcsőkön, meg az összekötözött létrákon felkúsztam a harangtoronyba, s vártam, hogy velem egy magasságba emelkedjen minden félelmem okozója. Alattam volt a falu, a hold lassan araszolt a Basahegy fölé, kést akartam szúrni a szívébe. Ahogyan egyre közelebb jött, eszembe jutott a harang, talán azzal elriaszthatnám. A nagyharang kongott, kigyúltak a falu fényei, mindenki tüzet kiabált. Húztam a harangot, esze
