Irodalmi Szemle, 1989
1989/2 - Cselényi László: Aleatória, avagy a megíratlan tartomán (II. rész)
Közöny. Olvastam valahol, hogy egy tíztagú családról meg lehetne írni az egész magyar Emberi színjátékot. Egy ilyen tízéves érettségi találkozó harminc résztvevőjéről is meg lehetne írni a Csehszlovákiai Magyar Komédiát. Meg lehetne, ha volna, aki megírná. Meg lehetne, ha érdemes lenne megírni. 4/2/3 1975 Párizsból 1970^ben (tehát öt évvel az Erők megjelenése után) kész kötettel tértem meg, s azt leadtam a kiadónak. Sajnos, mindkét lektorának az volt a véleménye, hogy egy kukkot sem ért az egészből, így nem javasolja kiadásra. Esztendők teltek el, míg valakinek eszébe jutott, hogy ez (mármint hogy egy kukkot sem értenek belőle) mégsem lehet ok az elutasításra. Kiadták hát újra két lektornak, akik (csodák csodája) megértették, javasolták is a kiadását, a kötet ennek ellenére máig az asztalfiókban van, mert volt, aki nem hitte el, hogy a lektor (Koncsol) valóban értette, s volt, aki kijelentette, hogy ha ilyen lesz a jövő költészete, akkor ő nem óhajt verset olvasni. 4/2/4 „Az első esszében föltettem a kérdést: vajon a német nyelv túlélte-e a hitleri korszakot, vajon a Goebbels által megmérgezett, Bergen-Belsen működtetésére fölhasznált szavak szolgálják-e valaha is újra az erkölcsi igazság és a költői igazság szükségleteit” — kérdezi Steiner, Günter Grassról írván. S így folytatja: „Grass megértette, hogy a tűzáldozat után egyetlen német író sem fogadhatja el a nyelvet névérték alapon. Az a nyelv a pokol nyelve volt. így hát összetörte és megolvasztotta; szavakat, dialektusokat, frázisokat, kliséket, jelszavakat, szóvicceket öntött a tégelybe. Forró lávaként bukkantak elő újra, Grass prózájának szökőárszerű, viszkózus energiája van; teli van zúzalékkal és szúrós szilánkkal. Bizarr, sokatmondó formákká szabdalja és horzsolja a tájat. Gyakran maga a nyelv az alanya köszörűkő-képzeletének.” 4/3/1 Apám kőmívesként a tőlünk huszonöt kilométernyire eső Jolsván dolgozott, a Magnezit-gyárban, ott húzódtunk meg, előbb a „kolónián”, később a városban, így határozta meg talán a közösségi sors az én egyéni sorsomat is. Mert enél- kül, falubéli kortársaim nagyrészéhez hasonlatosan, máig Gömörpanyiton lennék, túrnám a földet, esetleg kitanultam volna kőmívesnek, legrosszabb esetben zootechnikusnak vagy néptanítónak (szegény apám álma az „építész úr” volt, az anyámé meg az iskolaigazgatóság). Ám, mint láttuk, a sors kivetett bennünket „meleg” fészkünkből, s nekem idegenben kellett helytállnom, tíz- tizenkét éves fővel, helytállnom magamért. 4/3/2 1967 vége Dosztojevszkij. Megmételyezettek. Miért átkozták el ezt a regényt négy évtizeden át? Szonya. A vonatbüfében utazott, felszolgálólány volt. Ivott mindenkivé!. „Soha még annyit nem tapogatták a fenekemet, mint ma” — mondotta később. Hozzám is úgy került, odaparancsolta a főnöke. — De inni nem iszom — könyörgött. — Szonya, olvasta-e Dosztojevszkijt? Nem, nem olvas Dosztojevszkijt. Nem szereti nyomorék alakjait. — De a pszichológiája — mondom.
