Irodalmi Szemle, 1989

1989/2 - Cselényi László: Aleatória, avagy a megíratlan tartomán (II. rész)

S ez még mindig jobb volt, mint a Zoller helyére jött „kistanító”. Mert csak így hívtuk, a nevére senki sem emlékszik, ahogy jött, úgy el is párolgott rövidesen a falunkból. De akkor, vesztünkre, egy ideig legalábbis, ott volt. S ő bizony egy szót sem tudott magyarul. Mi meg persze egy szót sem szlovákul. Nem nehéz elképzelni a fura együttest, ahogy boldogítja egymást. Bennem mindenesetre máig eleven nyomokat hagyott az egész: olyannyira nem értettük egymás nyelvét, hogy a kistanító, se szó, se beszéd, fogta magát s egyik napról a másikra harmadikosból visszaminősített másodikossá. Megbuktatott, magyarul szólván. Máig sem tudom, komolyan gondolta-e a dolgot, vagy csak ezzel ijesztgetett, az én önérzetemen mindenesetre olyan mély sebet ejtett, hogy máig sajog.

3/3/2 szerda

— Halló, te vagy?

— Igen, hallgatlak.

— Ne haragudj a tegnapiért. Bekeveredtem egy születésnapba, sehogy sem tudtam meglépni.

— Igen, láttalak.

— Láttál?

— Miért, te nem láttál engem?

3/3/3

Hosszú keresés után sikerült végre szereznem Gútoron, a Duna mellett, szinte ős-természeti környezetben egy hétvégi házat, hatalmas kerttel, gyönyörű fákkal. Hétköznap, ha ki tudok jutni, szinte paradicsomi a csönd. Ott sem tudok másképp létezni, csak lassan legendaszámba menő füldugóimmal, üvegvattáimmal (Párizstól Bostonig, Münchentől Bécsig minden ismerősömet azzal üldözöm, hogy ha tud vagy hall valami hatékony füldugóról, szerezzen nekem). Mert lehet, sőt bizonyos, hogy vannak olyanok, akik zajban is tudnak dolgozni (gondoljunk csak a kávéházi költőkre), én nem tudok. Az utóbbi esztendőkben a legeredményesebb alkotói időszakom az elmúlt év nyara volt, amikor egy barátom szőlőjében húzódhattam meg pár hónapon át. Gondold el: tíz kilométeres körzetben sehol egy tranzisztor, sehol egy autó, sehol egy ember!

3/3/4

Elképesztő, hogy mit művel Griffith ebben az 1916-ban készült filmjében, az Intolerance-ban. Igaz, a történet naiv, a párhuzamos betét-történetek erőszakoltak és túldekoráltak, a mozgás kezdetleges. És mégis! Egy hatalmas, polifo- nikus kórusmű szólamait hallom, a németalföldi mesterek polifóniája dübörög fülemben. Igen, Griffith a leglényegesebbre jött rá már akkor a film titkai közül: a sokszólamúságra. Egyszerre négy történet fut a szemünk előtt: egy babilóniai, egy bibliai, egy középkori és egy mai. S nem az a nagyszerű bennük, amiről „szólnak”, nevezetesen a türelmetlenség világtörténete, ami végül is (kilátszik a lóláb) a világháborúkat okozza, ez csupán a tétel. Az utolérhetetlen a gondolat: ahogy ez a négy történet a szemünk előtt összefonódik, segíti és ellenpontozza egymást. Ahogy a Szent Bertalan-éj, a keresztrefeszítés vagy a korabeli sztrájk képei szinte egybefolynak előttünk, s már-már követni sem tudjuk, mikor mit látunk, s mégis, egyre inkább megvilágosodik előttünk, nem a történet, a „mondanivaló”, hanem egy attól sokkal lényegesebb, többet mondó, magasabb rendű valami: a képszimfónia.

3/3/1